Disz íz London

Egy tanulni vágyó hazánkfia kalandjai a távoli Londonban. Élettapasztalatok és pénzszerzési kísérletek a WC-tisztítástól a vibrátorok raktározásáig...

Mostanában

Utolsó kommentek

  • joco78: @amarramerre: tavolazsiatol.blog.hu :) (2013.01.21. 02:43) Nem félsz attól?
  • amarramerre: @joco78: nagyszerű :) remélem, nekünk is összejön előbb-utóbb egy hasonló utazás...addig is lássa... (2012.01.13. 21:01) Nem félsz attól?
  • joco78: @amarramerre: Köszi az érdeklődést. Amint látod, a londoni írások egy kissé elapadtak, - mostanság... (2012.01.13. 18:01) Nem félsz attól?
  • amarramerre: dejó :) szívesen olvasnék még...a keleti utakról nincsen blog? (2012.01.13. 16:12) Nem félsz attól?
  • joco78: @Mr.sebi: Hmmm... Hát igen, asszem épp ezért írtam le ezt a párbeszédet. Ha csak annyi lenne a lén... (2011.10.05. 09:46) Nem félsz attól?
  • Utolsó 20

Őket olvasom

Van rá igény

2008.12.02. 13:51 joco78

Van az a néhány perc, amit az ember fia eltölt a mosdóban.

Kétségtelen, hogy a leghatékonyabb reklámfelületek itt vannak — amikor az ember csak tétován nézelődik, olvasgatja a piszoár feletti plakátokat, a kézszárítón a feliratot és a falraszerelt óvszerautomatát. Ilyen automata az otthoni szórakozóhelyeken is akad szép számmal, de nekem már akkor is komoly fejtörést okozott, hogy a 2-3 lehetőség közül, az egyik gumi miért málnás ízesítésű vagy éppen a sötétben zölden foszforeszkáló.
Valóban erre lenne tömeges igény?
Vagy ez csak a gyártók által gondosan összállított kínálat, hogy ezzel is serkentsék az extrém dolgok iránti keresletet?

Amúgy semmi bajom ezekkel, ha málnás, hát legyen málnás, de akit ez tényleg izgalomba hoz, az menjen érte a szaküzletbe vagy rendelje meg csomagküldővel.

Elképzelem, amint valaki a szombat esti kocsmázáskor összehozza élete nagy alkalmi kapcsolatát és hazafelé menet még be kell ugrani az éjjel-nappaliba egy doboz cigi vagy egy palack kóla ürügyén. Nehéz azt kimagyarázni, hogy mit keres a kosár alján a csomag óvszer, amikor különben is csak a lemezgyűjtemény mutogatásáról volt szó. Kézenfekvő tehát  a mosdóban lévő automata, amiből rossz esetben már kifogyott a hagyományos verzió, marad tehát a málnás vagy a foszforeszkáló. Első randira soha jobbat.

Amitől a londoni blogomba került a téma, az a helyi sajátosság. Itt ugyanis a kínálat némileg kibővült, mégpedig úgy, hogy az automata 2-3 ablakocskájából az utolsó már nem is óvszert kínál. Innentől pedig lehet találgatni, hogy mi lehet a bónusztermék? Talán leheletfrissítő drazsé vagy síkosító krém? Nem.
A valóság egy lépéssel mindig előrébb jár. Amit annak idején felfedeztem és meglepve vettem tudomásul — bizony nem csak szűk körökben kínálják az automaták —, az a Viagra. Illetve nem pont ezen a néven fut, de a kék színű tabletták, kétségtelenül a Viagra
 néven elhíresült merevedést segítő bogyók rokonai.

Az óvszer mellé a kék bogyó ma már elterjedt kiegészítő termék — így a jelenség előtt értetlenül vakarom a fejem. Ezeken a szórakozóhelyeken a korosztály elég jól behatárolható, viszonylag ritka a negyven feletti vendég, az alatt meg tényleg ekkora lenne a kereslet? Ha feláll, akkor ugye minek, ha meg nem áll fel, akkor meg már az óvszer se kell. Marad tehát a találgatás.

Az egyik verzió szerint a péntek és szombat esti partykon az angol fiatalok mértéket nem ismerve merev részegre iszák magukat. Ez a kifejezés pedig megtévesztő, mert közel sem vonatkozik mindegyik testrészre. Ilyenkor pedig elkél a segítség.

A másik elmélet szerint, hiába a szűrt víz a csapokból, valamilyen szinten a Temzéből mégis csak a saját vizünket isszuk vissza, így aztán azt a nagy mennyiségű fogamzásgátló szert is, amit a lányok kipisilnek. Elvileg ezek a férfiakra nem hatnak, de egyes kutatások szerint mégis, és az össztársadalmi felmérésekben vannak is erre utaló jelek. Némileg ezt a problémát járja körül egyik nagy kedvencem, az Ember gyermeke (Children of Men) című mozi — ami valamiért éppen Londonban játszódik. Ez az elmélet persze meginog azon a ponton, hogy az ivóvíz miért nincs egyforma hatással minden itt élő emberre. De ha nem is helytálló, minden esetre elgondolkodtató a felvetés.

A harmadik elmélet még meggyőzőbbnek tűnik, ez pedig az úgynevezett menedzserbetegség, aminek egyik tünete a merevedési zavar. Az angol üzleti szféra öltönyös rabszolgái egész héten hajtanak mint a gép, grafikonokat elemezve stresszelik magukat, aztán péntek estétől megpróbálnak maguk mögött hagyni mindent, ami a jelek szerint nem megy zavartalanul.

Érdekes látni, ahogy a fogamzásgátlás fogalma lassan a visszájára fordul és fogamzásserkentésként él tovább. Ahogy az eszkimóknál a hűtőszekrénynek, úgy egy terméketlen társadalomban sincs túl nagy keletje az óvszernek.

Néhány napja egy mozi mosdójában mégújabb termékre lettem figyelmes. A kondomautomata utolsó ablakában a kék bogyókat kiszorítva ott virított egy fejfájás elleni tabletta. Feltételezem, hogy ez is az aktus létrejöttét segíti elő. Jó ha van ilyesmi az embernél, így amikor a partner hasonló okokra hivatkozik, a felkészült férfi csak benyúl a zsebébe és már át is hidalták a problémát.

26 komment

Moulin Rouge

2008.11.20. 13:25 joco78

Bár ott dolgozom mellette, valahogy mégis tudok úgy közekedni, hogy ne kelljen ott átmennem. Mármint az Oxford Streeten. Mivel a metrónak van oldalra nyíló kijárata is néha egy hét is beletelik, hogy kitenném a lábamat a belvárosi forgatagba . Marad hát az egyetem védett épülete, a környező kis utcák meg az újonnan felfedezett parkok.

Néha mégis belevetem magam a Oxford Street-i folyamba, ám itt bármerre is közlekedjek mindig olyan mintha árral szemben úsznék. Nehéz céltudatosan bárhova is eljutni — mindenhol nézelődő és papírtasakot szorongató, szájtáti arcokat látok, akik akarva vagy akaratlanul, de elállják az utamat. Mindenki lázban ég, versenyeznek egymással és saját magukkal, hogy mit vegyenek meg és mit nem, mi az ami épp akciós és ki tudja, talán épp az utolsó darab.

Mivel legutóbb szombaton is dolgoztam, ezért az egy órás szünetemet én is a fogyasztói mámorban sodródva töltöttem. Egy filmet és egy kupac üres DVD-t akartam venni, mindezt természetesen két egymástól távol eső boltban.
A szombat délutáni forgatagnál keményebbet aligha találhattam volna. Hiába a buszok, a gyakori metrómegállók, tudtam, hogy a legbiztosabban csak gyalog fogok eljutni a célomig.
Kitartóan és rutinosan szlalomoztam az embertömegben, nem egyszer kiszorítva magamat a járda szélére úgy, hogy egyensúlyozni kelljen a taxik és az tömeg között. Néha zombi módjára elémugrott egy-egy turista, de én elszántabb voltam annál, hogy bármi is eltérítsen a célomtól. Eltökélt Super Marioként törtem előre az akadályok között, ám legnagyobb meglepetésemre kinyúlt egy kéz és erősen megragadta a vállamat. Már kezdtem is felháborodni, hogy egy ügynöktől, szórólapozótól, térítő szektástól azért ez már mégis csak sok, amikor felfedeztem, hogy Carlos az.

Hónapok óta nem látott brazil barátom, nem is értettem, hogy került ő oda. Annak idején amíg én a szemetet préseltem ő takarított a Peter Jonesban, és a nyelvi akadályok ellenére nagyon jól megértettük egymást. Most vele volt egy másik brazil cimborája, gyorsan be is mutatot bennünket egymásnak. Ott álltunk Carlossal és barátjával a tömeg szélén — ő továbbra se beszéli az angolt — és egyszerűen csak örültünk a másik jelenlétének. Elmutogattunk egy pár felszínes infót, ő azt, hogy már nem dolgozik a régi helyen, én meg azt, hogy épp hova megyek vásárolni — de valójában sokkal mélyebb a mi szövetségünk. Régen sem a szavak szintjén alapult a barátságunk, inkább valami rendszer feletti, kívülálló magatartás az, amiben egymásra találtunk.
Néhány perc ölelkezés és mosolygás után szétváltunk és mentünk tovább a dolgunkra.

A Carlosszal való találkozás után már nem érdekeltek a zombik és a térítő ügynökök, csak mentem előre vigyorogva, tudva, hogy nem vagyok egyedül.

Ami pedig a forgatagot illeti, nemrégiben beugrott egy filmrészlet, ami sokkal érzékletesebben bemutatja, hogy milyen az az őrület, amit én az Oxford Streeten érzek. Némi képzavarnak tűnhet Londonban a párizsi Moulin Rouge-t emlegetni, de Baz Luhrmann 2001-es mozijánál aligha találni jobb példát.

13 komment

Pipacsok

2008.11.12. 12:22 joco78

Már közel egy hónapja, hogy tele a város pipacsokkal. Tavaly ilyenkor ugyanez volt, bár akkor még nem tudtam, hogy pontosan miért. London egy nagyon vegyes és nyitott város, némely részében egyáltalán nem is látni angolokat, de ha van valami amiben megkülönböztetik magukat, az az évnek ebben a szakában a szívük fölé tűzött műanyag pipacs.

Az első héten csak néhányan hordták, aztán egyre többen végül — az én meglátásom szerint — alig maradt angol, aki ne tűzte volna a szíve fölé a vércseppre hasonlító kis virágot. Eközben perselyes fiatalok és veteránok állnak a forgalmasabb csomóponokban és árulják 1-2 fontos adományért cserébe a kitűzőket. A háborús sebesültekért, a veteránok megsegítésére.

A poppy vagyis a pipacs hamarosan megjelent a közszolgálati csatornákon is, a BBC-n már nem volt műsorvezető, akinek ne piroslott volna pipacs a bal oldalán. Gyanús, hogy a rádióban se megy ez másként, de erre még gyűjtöm a bizonyítékokat. Kis és óriásplakátok hirdetik a kampányt, jónéhány helyen a reklámfelület működtetőjének megjegyzésével, vagyis "Mi ezt a felületett jótékony céllal, ingyen bocsátottuk rendelkezésre."

Érdekes, hogy külföldieken nem nagyon látni a pipacsot, bár egy páran megpróbálkoztak vele. Legutóbb a metrón egy holland turista házaspár állt mellettem pipaccsal felvértezve — nyilván ők azt hitték, így majd jobban tudnak asszimilálódni.
Ezt gondolhatta Paris Hilton kisasszony is, aki egyesek szerint arról híres, hogy híres. Ő legutóbb a Paul O'Grady Show vendége volt és a maga módján megpróbált nagyon konszolidáltan viselkedni. A kis párducmintás testheztapadó estélyije mellé most nem társult se puncivillantás, se nyilvános közösülés — valószínűleg szóltak neki, hogy az angol közönséggel jobb lesz vigyázni. De arról már nem szóltak, hogy a poppyt nem a jobb, hanem a bal oldalra szokták tűzni.

A bulvárlapokban is kedvelt téma a pipacs, és ha lehet, akkor némi botránnyal körítve. A legutóbbi cikk egy 86 éves, vak poppyárus veteránról szólt, akit egy elvetemült és érzéketlen gazfickó megszabadított az adománygyűjtő perselyétől.

Ugyanakkor régi dilemmám, hogy ebben a birodalmi központban, ahol a lakosságnak csak a töredéke született angol, itt hogyan uralkodhat ilyen erősen az angol kultúra. Nyilván ügyesen és módszeresen szervezett a közigazgatás és a lapkiadás, mégis nagyon kevés olyan pont van, ahol tetten lehetne érni a nacionalista szellemet. Talán a pipacsviselet az egyetlen, ahol ez nyíltan megjelenik. Ráadásul ez sem teljesen egyértelműen, hanem a háború áldozatai iránti iránti szolidaritás formájában.

Az én pacifista és kukacoskodó személyem viszont azt mondja, hogy egy ilyen akcióval a birodalmi fegyverkezés és erőszak (ejnye már, tudom én, hogy békefenntartást kellene írnom) a civilek részéről is tömeges támogatást nyer. Még akkor is, ha ez sok adakozó fejében meg sem fordul, részükről valóban a segítő szándék az elsődleges.

Tavaly a falklandi háború 25. évfordulója, idén viszont (egész pontosan november 11-én) az I. világháború végetértének 90. évfordulója adott apropót a megemlékezésre és a poppyviselésre.

33 komment

Vacuum Hungaricum

2008.11.10. 01:57 joco78

Kinga mondta, hogy a Sainsbury's-ben lehet kapni magyar ecetes uborkát. Nosza felkerekedtem, hogy nekem aztán kell belőle, mert a nyomelemeket ugyebár pótolni kell.
Nem volt egyszerű dolgom, a sorok között legalább hatféle Gherkins in vinegar feliratú befőttesüveget találtam. Végre az egyiken az apró betűk között megtaláltam a Produced in Hungary jelzést.

Mi tagadás, a felbontás előtt volt is bennem némi kétely, mi van ha ez is valami átverés, és úgy járok, mint amikor otthon matyóhímzéses, piros-fehér-zöld pirospaprikát akartam venni a francia barátaimnak. Tudják csak meg, mi az, hogy hungarikum! Aztán a hátoldalon a lejárati idő mellett halványan ott volt egy másik pecsét is: 52% importpaprikából. Akkor nem mondtam el nekik, mi a baj, csak szó nélkül visszadobtam a cuccot a többi közé, inkább kaptak helyette Túró Rudit.

Ilyen dolgok jártak a fejemben, miközben az üvegről próbáltam lecsavarni a tetejét. De nem ment. Aztán megint nekifutottam, megint letettem, végül egy konyhai ronggyal ráfogatva megadta magát. És akkor ott — ahogy a ronggyal a kezemben, vöröslő fejjel nekifeszültem az üvegnek — jött az az érzés. Még nem nyílt ki, még nem kóstoltam, de már tudtam, hogy érdemes lesz.

Minden tekintetben hazai.

20 komment

Dáböljú

2008.11.05. 06:45 joco78

Akár az odaégett zsiradékot a serpenyő aljáról hajnali 9-kor kikapartam magam az ágyamból, és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Közben az "én az értelmiségi osztály oszlopos tagja vagyok" mondatot mantráztam magamban, ezzel állva ellen a késztetésnek, hogy hagyjam az egész mozizást a francba. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük szépen az elején!

Szintén a szemétpréselős időszakomnak köszönhetem, amikor rákaptam a minőségibb angol lapokra. Akkoriban rengeteg ilyet kidobtak, sokukat originál állapotban, befóliázva. Néha még aznap délután hozzájutottam ezekhez, de a legjobb az volt, amikor a vasárnapi mellékletekkel teli kiadásokat kaptam kézhez (a hét elején). Azt nem állítanám, hogy azóta is rendszeres olvasója vagyok a Guardiannek, a Timesnak, a Daily Mailnek, a Telegraphnak vagy akár az Independentnek. Különösen, hogy annyira azért nem jó az angolom, de végigküzdöttem magam jónéhány cikken es elemzésen, így ráéreztem, hogy milyen élet van a mindennapi ingyenes bulvárszeméten túl (London Paper, London Light, Metro).

Így történt, hogy a Sunday Times Culture mellékletében ráakadtam ingyenes mozijegyekre. Mindehhez csak egy netes regisztráció és gyorsaság szükséges, így a premier előtti vetítésekre kiosztott 200-250 jegyből mindig meg lehet csípni egyet-kettőt. (Remélem, hogy ezzel a cikkel nem rontottam le az esélyeimet!)

Legutóbb az Oliver Stone-féle George W. Bushról szóló, életrajzi mozira lehetett jegyeket nyerni. A címe: W. Azt hiszem, ez már az a kategória, amit nem szívesen nézek felirat nélkül, a témájánál fogva gyanús, hogy a sok utalás és politikai szakkifejezés miatt még magyarul is nehezen érthető. De egy ingyen mozizást mindeképp megér.

Mivel két jegyet nyertem, ezért Guffy barátomat hívtam a vasárnap délelőtti filmnézésre, előre felhívva a figyelmét, hogy a szombat esti party nem lehet akadálya a mozizásnak. Tehát korán kell befejezzük a mulatozást és frissen, kipihenten vágunk neki a filmnek!

Másnap (ami ez esetben aznap reggelre esett) a tükörbe nézve nemcsak gyűrött és kialvatlan ábrázatot láttam, hanem még fogkrémszerű maszatnyomokat is az arcomon. A squat buliban éppen mikor tetőfokára hágott a hangulat, az egyik jóember vigigfúrta magát a tömegen és a krémes dobozkájából tunkolva, néhány rutinos mozdulattal indián harcijeleket mázolt a táncolók arcára.
A maszatot még le tudtam mosni valahogy, de a mongol ívhegesztő ábrázatot már nem. Elkezdtem ébresztgetni Guffyt, aki nagyjából ugyanezt a jelenetsort tudta produkálni.

Ha törik, ha szakad, el fogunk menni erre a mozira, akárki meglássa!

Felkerekedtünk és hősnek mutatva magunkat titkon arról álmodoztunk, hogy milyen jót fogunk hunyni a mozi sötétjében. A mozi Greenwichben volt, DLR-ral (magasvasút) tőlünk egész gyorsan oda lehet érni. Az első nagyobb akadály a DLR lépcsősora volt, ami — legnagyobb felháborodásunkra — ezúttal fölfelé vezetett.
Aztán minden megálló végén, az ajtók zárodása előtt ott volt az a magas sípoló hang, ami Guffy barátomból furcsa rángásokat váltott ki. Nem volt nehéz együttéreznem vele.
Aztán ott volt a reményteli lehetőség, hogy esetleg lekéssük a mozit és  hamarabb visszajutunk az ágyikónkba, de ez sem sikerült. Baljós módon egyre közelebb kerültünk a vetítéshez.

Aztán a sors fintorának avagy mosolyának köszönhetően (tényleg nem tudom) megláttuk a csoportosulást a mozi előtt.
Az utcán emberek tébláboltak tanácstalanul — kezükben fehér papírlapot szorongatva. Mint kiderült, a lapok az otthon kinyomtatott regisztrációik voltak, akárcsak nekünk, hasonlóan szerencsés nyerteseknek. Szerencsés vagy szerencsétlen, ez bizony nem nem derült ki egyértelműen, ahogy az sem, hogy miért marad el a vetítés.
A mi szempontunkból nézve mindegy is, hirtelen még azt se tudtuk eldönteni, hogy bosszúsak legyünk vagy örüljünk.

Végül is a magaskultúra oltárán meghoztuk az áldozatot. A filmet ugyan nem láttuk, de ez már nem rajtunk múlott.

13 komment

Squat party

2008.11.04. 05:30 joco78

Ha vannak jó bulik, akkor a squat partyk általában azok.

Ezek is bármilyenek lehetnek, függően attól, hogy milyen a közösség, és milyen zenére, bulira van igény. Ami a hely szolgáltatásait illeti (pl. DJ-szett, hangfalak, a hely kényelmi berendezése) bizony ez is meghaladhatja a hivatalos partyhelyszínek színvonalát. Persze nem ez a gyakori, sokkal inkább a szedett-vedett cuccokból összeállított kép a jellemző. De a rendezők (akár ott lakók, akár meghívottak) gyakran nem adnak lentebb az igényességükből, és hozzák a saját cuccaikat, a fény- és a hangtechnikát, a projektorokat és lámpákat, így egy nagyon furcsa közegben találhatja magát az ember.
Miközben profi zenészek, profi eszközökön játszanak, bedeszkázott ablakú házban van a party. A WC olyan, amilyet utoljára csak a Trainspottingban láttam, de egy emelettel feljebb, amit a ház squatolói használnak, már minden tiszta és ápolt.
A bútorok, ülő és fekvő alkalmatosságok szintén guberáltak, de ne feledjük, hogy ebben a társadalomban sok olyan dolgot is kidobnak, amiért mások egy boltban sok pénzt kifizetnének! A ruhatár ingyenes, tulajdonképpen mindenki oda dobja le a kabátját, ahova tudja. Így leginkább a hátsó fotelek és heverők jönnek szóba. A szervezők bárt is üzemeltetnek, természetesen nyomott árakon.
MC Kemon

A belépés egyébként nem igyenes. Úgynevezett adomány van, ami ez esetben £4. Aki nem tud annyit adni, az bejöhet kevesebbért, de lehet, hogy a bejáratnál majd csúnyán néznek rá. Ebből a pénzből a rendezők magukat támogatják, de ez inkább csak amolyan bekerülési költség.


Partyarcok I. (Jocó és Jácint)

A party híre általában szájhagyomány útján terjed, de bevetnek kézről kézre terjedő flyereket és matricákat is. Ezek minősége és kivitele is gyakran megdöbbentő, sok hivatásos kreatív szakembert lemosnának a színről. SMS-ek és emailek száguldoznak egy meghatározhatatlan, de valahol mégis határozott körön belül. Ám a legtöbb ember úgy jön el, hogy az utolsó pillanatban "véletlenül" hallotta valakitől, hogy valahol lesz valami. A vicces az, hogy több ilyen helyzetet felidézve végül mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie - köztük évek óta nem látott ismerősök, akikről a helyszínen kiderül, hogy egymásnak is ismerősei.

A most szombati squat buli itt volt Shadwellben, a lakóhelyünktől 5 percre. Bár a szervezők között nem voltak magyarok, de végül mégis úgy alakult, hogy a kb. 80 fős közönség közel fele magyar volt. Ezt mondjuk szándékosan se sikerült volna ilyenre tervezni. Én eredetileg a Kata és Bence szülinapjára készültem - majd szombat este beülünk valahová alapon. Aztán bevártuk a barátaikat, aztán az én barátaimat, persze egy részük még hezitált, hogy akkor jöjjenek-e. Ám egy másik barát hozzájuk keveredett, aki már tudta, hogy végül ebben a buliban fog kikötni, így aztán hozta magával a többieket.
Jött még Guffy barátom, aki Brigthon és Madrid után csak néhány napja kezdte meg a londoni létezését, így az evidens volt, hogy jönni fog. Csak úgy mint Jácint, aki viszont ezen a hajnalon fejezte be a londoni pályafutását, így rögtön a buliból ment tovább a reptérre.

Bőven éjfél után is még potyogtak be emberek. Begurult M. Brixtonból biciklivel, majd nem sokkal utána G. ugyanonnan, de tömegközlekedve. 


Partyarcok II. (Nem lát, nem hall, nem beszél)

Gyönyörű kis csapat voltunk, különösen a vége felé. Hajnal négy körül a buli még tartott, csak nekünk lett végünk, ezért elindultunk hazafelé. Az talán sokat elárul, hogy egy nappal később megkérdeztem Alvint, a lakótársamat, hogy ő mikor keveredett haza, amire azt felelte, hogy mi bizony együtt jöttünk haza, nem emlékszem? És tényleg. Vidám magyar nóta hangjai szálltak a shadwelli háztetők felett, csak azt nem sikerült elsőre eltalálni, hogy az épületnek a jobb vagy a bal oldali szárnyában szokott lenni a lakásunk. Aztán még felraktam Jácintot a buszra, kivettem a kezéből a cideres dobozt, mondván maradt még elég a szervezetében, meg aztán a  tömegközlekedésben az amúgy is tiltva vagyon.

Még ezzel a lendülettel visszabattyogtam a buliba - első nekifutásra úgysem sikerült megtalálnom a mackófelsőmet. Meg is lett, majd azt magamhoz ölelve egy fél órácskára meghunytam egy terem széli fotelben. Ismét összegereblyéztem magam, és a zajló partyt végleg magam mögött hagyva hazabattyogtam. Érkeztemkor Guffy még javában előadást tartott a Klári és Robi ajtajában állva.

Mondom, akkor már 5 óra elmúlt és nekünk hamarosan kelnünk kellett, hogy elérjük majd a 10:30-as ingyenmozit. De ez már megint csak egy másik történet.

13 komment

Squat

2008.11.04. 00:53 joco78

Na, hát akkor megint voltunk squat partyban. Kezdjük rögtön valami definícióval, mert ilyenkor az első kérdés az, hogy mi is az a squat.

Squat: önkényesen elfoglalt szálláshely. Londonban különösen elterjedt és kifinomult formái léteznek.

Egy évek óta squatoló ismerősöm elbeszéléseire támaszkodva lehetnek mínusz három és plusz öt csillagos squatok is, tehát a beázó, málló vakolatú, bontásra ítélt épületektől kezdve a kristálycsilláros helyekig sokféle létezhet. Ez lehet lakás, ház, raktár, szerelőcsarnok, puccos villa vagy bármi olyan hely, amely emberi szállásként funkcionálhat. Van szerencsém néhány olyan embert közelebbről ismerni, akik olyan foglalt szállásokon laknak, amelyeknek a színvonala jóval magasabb annál az albérletnél, ahol jelenleg is lakom. Pedig londoni viszonylatban nem olyan rossz a mostani szállásom.

Kívülállóként a squatolás könnyen elítélhető, megvetendő, szánalmas dolognak tűnhet, ám a helyi törvényeket és azok alkalmazását ismerve az egész egy kicsit más megvilágításba kerül. Egy időben én is kacérkodtam a squatolás gondolatával, de még a kijövetelem előtt megfogadtam, hogy ha az angol állam elfogadja - mitöbb segíti - az itteni létezésemet, akkor a józan ész keretein belül nem fogom a törvényt megszegni. Tegyük hozzá, otthon se nagyon szegtem, de valamilyen szinten bennem is él az a hazai beidegződés, hogy keressük a kiskapukat és ahol lehet kijátsszuk a hatóságokat.

Szóval, az angol törvényekben létezik valamilyen joghézag, amely alapján nem lehet csak úgy utcára tenni a tetten ért lakásfoglalókat. A gyakorlatban akár hetekig, hónapokig is eltarthat, amíg kilakoltatják az ilyen embereket. Ezt valami olyasmi indokolja, hogy magasabb rendű dolog a fedélhez való jog, és amíg valakiről egyértelműen kiderül, hogy jogosan vagy jogtalanul lakja-e a helyett, és van-e hová költöznie, addig is laknia kell valahol.

Mindehhez két másik dolog is társul. Állítólag Londonban eszméletlen számú lakatlan ingatlan létezik, ugyanakkor a lakásárak és lakásbérletek a egekben vannak és ilyen adottságok mellett az államnak sem érdeke, hogy az utcán csövezők tömegeivel kelljen felvenni a harcot.
A fentiekbe most csak a használaton kívüli, elhagyott ingatlanokat értem. Az nem értendő ide, amikor valakinek a lakásába költöznek be, vagyis durván megsértik a személyes légterét.

Ezeken túl több dolog is van, ami segíti a magasabb szintű squatolást. Ilyenek például az energiaszolgáltatók top-upos mérőszerkezetei. Sok helyen a villany, gáz és internet feltöltős módszerrel fizetendő. Pl. fogom a  gázóra feltöltőkártyáját, lesétálok a sarki kisközértbe, vagy a benzinkútra és rátöltök 20 fontot. Ha nincs feltöltve, akkor a szerkezet lezár és nem lesz villany, innentől a dolog egyértelmű. Nincs levelezés, fenyegetőzés, kínos magyarázkodások. A szolgáltatókat az sem igazán érdekli, hogy pontosan ki felel az ingatlanért - addig amíg kifizetik a fogyasztást nagy baj nem lehet. Ha mégis vita van, az maradjon csak a tulajdonos és az önjelölt lakó között, a többiek maradjanak ki belőle.

A squatot lakó emberek általában sajátosan szerveződnek. Mivel valamilyen szinten törvényen kívüliek, ezért kénytelenek saját szabályokat hozni és azokat egymás közt elfogadtatni. Ez lényegében egyfajta kommuna.
Ezek a közösségek pedig összejárnak, bulikat szerveznek, különösen pedig olyan helyeken, ahol akad nagyobb belső tér, csarnok, magyarán partyzásra alkalmas a hely.

Egy kicsit messziről futottam neki, de ez muszáj volt, hogy írhassak a legutóbbi squat partyról.

6 komment

Divali

2008.10.29. 01:41 joco78

Tavaly ilyenkor még Kelet-Londonban laktam a 3-as zónában. Főleg pakisztániakkal meg mindenféle indiai népséggel telített környék volt, aminek leginkább Divali idejen láttam kárát. Az egész utca tüzijátéktól fénylett és a folyamatos petárdázástól majd' meg lehetett süketülni. Nem 1-2 petárdát robbantottak, még csak nem is 30-at.

Az ablakomból ráláttam a szomszédaim kertjére - muszáj volt, mivel folyton felfénylett az ablakom – és kénytelen kelletlen láttam, hallottam ahogy egymás után lövik fel a rakétákat. Csak az az egy család képes volt ipari mennyiséget a levegőbe röpíteni. És nem érték be néhány órás dobhártyaszaggató pukkangatással, ezt a Divali idejen estéről estére meg kellett ismételniük.
Komolyan mondom, ennyi féle-fajta robbanószert látva, még a Gyalogkakukkra vadászó Prérifarkas is elszégyelte volna magát.

Hogy mit ünnepelnek Divali idejen, azt még ma sem tudom pontosan. Kb. úgy vagyok a Divalival, mint az egyszeri magyar polgár az augusztus 20-szal. Mit is ünneplünk akkor? Hát a tüzijátékot, nem?
Van olyan internetes forrás, ahol egyszerűen csak “Fényünnep” néven szerepel. Olyan okosságokat sikerült már kiderítenem, hogy ez az ünnep egyaránt létezik a hinduknál, a dzsáinistáknál, szikheknél valamint még a buddhizmus egynémely ágánál. A holdállásokhoz mérik az ünnepet, ezért lehet az, hogy ami nekem tavaly novemberi élmény, az idén már októberben bekövetkezett. Tartalmilag valamilyen védikus vonatkozása van az eseménynek, ami az angol nyelvű szórólapokon olyan nesze-semmi-fogd-meg-jól módon szerepel, hogy "a fény győzelme a sötétség felett".

Aki esetleg többet tud a dologról, az lécci írja bele a kommentekbe!

Egyébként jelenleg olyan környéken lakom, ahol a bangladesiek vannak többségben, náluk pedig a mohamedán hit a meghatározó. Innen is látni néha tüzijátékot, de mindez legalább tisztes távolból, hallótávolságon kívülről fakad.

8 komment

2008.10.29. 00:32 joco78

London, 2008. október 28.

Esik a hó.
Nem kicsit. Nagyon.

11 komment

Éhség

2008.10.26. 13:56 joco78

Egy szelet kenyér. Ennyi volt, amin a legutóbb sikerült nagyon kiakadnom.

A lakótársaim, Klári és Robi áldott jó emberek. Fiatalok (huszonegy-két évesek), faluról jöttek és dolgoznak keményen. Eszményi párként működnek pedig még csak fél éve ismerik egymást. Korukhoz képest gyakorlatiasnak és talpraesettnek tünnek, bár összességében ők se keresnek többet, mint a londoni magyarok nagy átlaga. Valahol a minimálbér fölött egy kicsivel.
Már most úgy viselkednek, mintha 30 éve együtt élnének. Ismerik egymás rezdüléseit, vitatkoznak nagyokat, de azt is úgy, mint akik már évtizedek óta folytatnák a vitát. Bevett fordulatok, érvek, ellenérvek, kompromisszumok, nagy kibékülések és összebújások.

És a közös vacsorák. Ha éjfélig tart a munkaidő, akkor is megtartják a közös étkezést. Irigylésre méltó. Öntudatlanul is ápolják a klasszikus családmodellt, minden nap legalább egyszer (de inkább többször) találnak rá alkalmat, hogy az asztal mellett is együtt (l)ehessenek és egy röpke másfél órás vacsorát lebonyolítsanak.

Az, hogy mi mindent esznek, az már kevésbé klasszikus.
Főzni talán tudnak, de jó esetben is csak felturbózott tasakos leves és elkészített mirelit cuccok kerülnek főételként az asztalra. Vagy ami még gyakoribb, hogy a sarki gyorskajáldából hoznak dobozolt csirkét, sültkrumplit meg minden olyasmit, amit ilyen helyeken árulnak. Első fogás, második fogás.


Aztán jönnek a chipsek és az üdítők. Pringles-féle fűszeres krumpli és kukorica rágcsák, melléjük pedig napi több liter kóla, sprite, rostos levek tetrapack és pillepalackos kiszerelésben felsorakoztatva az asztalon.
Aztán a desszertek. Sütik, kekszek, édes örömök. Majd ezen felül jön még a csoki, illetve a csokis doboz, benne XXL-es méretű extra adagok - nagy testű, nagy étkű, sokgyermekes családok számára. Ezekből a Kinder Bueno, Kit Kat és más hasonló, tévében látott fajták előnyt élveznek, minden este egy-egy ilyen dobozt jóízűen el is tüntetnek.
Ezek után jöhet a desszertek desszertje a parfé. Általában az Icelandből, de néha a Sainsbury's-ből egy-egy specifikus fajta. Ezt aztán eszik hetekig, amíg azt a bolt le nem veszi a kínálatából, vagy amíg a szervezet nem telítődik, és olyankor lehet egy másikra váltani.

Fogyasztói örömük a legkevésbé sem önző, szívesen invitálnak bárkit, aki az asztal közelében megfordul. Engem is kínáltak már hol ezzel, hol azzal - jól is esik -, de hozzá kell tennem, én magamtól két hónap alatt nem eszek meg annyi előre csomagolt műkaját, mint ők egy este alatt. Mindezek ellenére egyikük sem kövér, vagy különösebben testes - nem is értem hogy bírják.

Aztán tegnap láttam, ahogy Klári kibontott egy originál csomag szeletelt kenyeret. Egy laza mozdulattal leemelte a legfelső vastag darabot és azzal a mozdulattal ki is dobta azt a szemétbe. Kérdezem, mit csinálsz, talán penészes volt? Nem, mondja, csak azt úgysem enné meg senki. Zavaromban csak azt a közhelyet tudtam benyögni, hogy Afrikában közben meg éheznek, de hát ez így is van.

Több, mint fél évig dolgoztam szemétprés mellett, de ettől függetlenül most is nap, mint nap az utcákon látom, mi mindent minősít az angol társadalom szemétnek.
Azt még valahogy tolerálom, ha megromlik az étel és azért kell kidobni. Egyszerűen figyelmetlenségnek vagy feledékenységnek tudom be, ami sokunkkal előfordult már. De hogy valaki előre megfontolt szándékkal dobja ki az ételt, az nekem új. Eszembe jut a a cigány lakodalom, ahol csak beleharapnak a kikészített finomságokba, aztán már dobják is ki őket, hogy belefoghassanak a következőbe. Vagy a pohár whiskey, amiből előbb a földre locsolnak, hogy meghozzák az áldozatot.

Lehet, ez a kis darab kenyér is efféle áldozat lenne? Vagy a harmadik világ éhezői az áldozatok? Vagy Klári és Robi, akik nem tudnak betelni a jóval? Vagy én lennék áldozat, aki fennakad az ilyen apróságokon, ahelyett hogy túltenném magam rajta?

Hiába, a bőség nagy úr.

9 komment

süti beállítások módosítása