Disz íz London

Egy tanulni vágyó hazánkfia kalandjai a távoli Londonban. Élettapasztalatok és pénzszerzési kísérletek a WC-tisztítástól a vibrátorok raktározásáig...

Mostanában

Utolsó kommentek

  • joco78: @amarramerre: tavolazsiatol.blog.hu :) (2013.01.21. 02:43) Nem félsz attól?
  • amarramerre: @joco78: nagyszerű :) remélem, nekünk is összejön előbb-utóbb egy hasonló utazás...addig is lássa... (2012.01.13. 21:01) Nem félsz attól?
  • joco78: @amarramerre: Köszi az érdeklődést. Amint látod, a londoni írások egy kissé elapadtak, - mostanság... (2012.01.13. 18:01) Nem félsz attól?
  • amarramerre: dejó :) szívesen olvasnék még...a keleti utakról nincsen blog? (2012.01.13. 16:12) Nem félsz attól?
  • joco78: @Mr.sebi: Hmmm... Hát igen, asszem épp ezért írtam le ezt a párbeszédet. Ha csak annyi lenne a lén... (2011.10.05. 09:46) Nem félsz attól?
  • Utolsó 20

Őket olvasom

Valahol Kelet-Európában

2009.01.16. 02:00 joco78

- Pista bácsi! Helsinki az nyugat-e?
- Hááát, momentán még-még nyugat,

de már komp jár át Leningrádba.
(Tímár Péter: Csinibaba)


Emlékszem, milyen érzés volt egy londoni CD-boltban megpillantani az alábbi lemezborítót:

Ha jól számoltam, akkor ezen a 31 számos válogatáson 3 magyar kötődésű szám is szerepel. Ám ami a borítót illeti, a Vörös téri orosz kurvától a trabanton át a tangóharmónikás balkán zenészekig van itt minden. Egy kicsit úgy, mint a Tarzan filmekben az afrikai dzsungel, ahol a zsiráf és az indiai elefánt jól megférnek egymás mellett. Onnan a távolból nem mindegy?

De ami az egészben a legszörnyűbb, lehet hogy ebben a szemléletben van is némi igazság. Félreértés ne essék, nem igazat adtam, csak azt írom, hogy "némi igazság".
Elég nagy gyomros volt a számomra, amikor a több, mint 24 órás út végén — amely végigment Nyugat-Európán — a Népligetnél landolt a buszunk. Az ablakból kitekintgetve nem az jutott eszembe, hogy végre megérkeztünk, hanem az, hogy japán turista módjára a buszablakból kattogtassam a fényképezőgépemet. Kezdetnek többszáz négyzetméteres romhalmaz fogadott, a bontás után lévő Katonai Főiskola maradványai.


Mint a WTC merénylet után, avagy Végre itthon!

Utána következett a népligeti aluljáró a paprikaárus cigányasszonyokkal, akiket karácsony alkalmából elemes plüsskutyák ugattak körül. Ezt inkább nem dokumentáltam. Majd a szemrehányó pillantások, amikor a mobilfeltöltés során megkérdeztem, lehetne-e kártyával fizetni. Nem láttam rá nagy esélyt, de gondoltam, egy kérdést megér. Nem ért meg, úgy néztek rám, mint egy büdös bogárra.

Mindezek után, ahol gyomrosokat kaptam, jöttek a fejre mért ütések. De mielőtt fotókat közölnék egyik kedvenc pesti helyszínemről, a KÖKI-ről, leírom, hogy én szeretem és szerettem is kicsiny hazámat. Még szó se volt londoni kiköltözésről, már akkor is szerettem Budapesten élni, sőt úgy általában az országban. Annál is inkább hangoztatom, mert tudom, otthon nem szokás ilyeneket mondani. Ha otthon valaki hazaszeretetről áradozik, az rendszerint a magyarok felsőbbrendűségénél, a kicsik vagyunk, de mégis nagyok és a turulmadaras szebb jövőnél lyukad ki. Ez távol álljon tőlem, legyen elég annyi, hogy szeretem, de szeretem.
Persze nem az itt felsorolt dolgok miatt.

Aperitifnek két kép a Kőbánya-kispesti felüljáróról, a többit meg majd holnap.


Valahol Kelet-Európában


Kicsit nyugat

(folyt.köv.)

5 komment

Valami India 2.

2009.01.14. 05:00 joco78

Rábökéses alapon a Rab Ne Bana Di Jodi című filmet választottuk és nagyon nem bántuk meg. Az első fél órában egy kicsit elkeseredtünk, mert a hagyományos történetvezetéssel találkoztunk, és már kezdtünk félni, hogy semmi különlegeset nem látunk. Ám váratlanul a filmbéli város összes lakója szabályos alakzatba rendeződött, táncra perdültek és színes kendőket lobogtattak. Ezek után kétségünk nem maradt, hogy ezt nem szabad komolyan venni. A főhős egy térdvédős kismotoron énekelve száguldozik, kocsitetőn táncol, Kozsó módjára a szívére teszi a kezét, majd Fred Astaireként körbeugrál egy villanyoszlopot. Az hagyján, hogy a táncos betét percek után sem akar véget érni, de azt veszem észre, hogy a lábammal már én is dobolom az ütemet. Jobbomon a zenész Gregory léggitárral próbálja lelopni az akkordokat, a balra ülő Guffy meg csak vigyorog, mint a tejbetök. Erősen addiktív a cucc, csoda hogy az állam még nem tiltotta be.

A mozi természetesen eredeti hanggal megy — azt hiszem, nyelvismeret nélkül is követhető lenne —, ám ott van nekünk az angol felirat, így értjük az apróbb mozzanatokat is. Gregorynak, aki a hétköznapjait igazi angolok között tölti, már kihívást jelent az indiai büféshölggyel kommunikálni. A hölgy csak annyit kérdezett, hogy „Sweet or salt?”, az édes vagy a sós kukoricából szeretne inkább, de látni Gregoryn, hogy nem érti. A büfében és a jegypénztárnál is elkéne a feliratozás, de inkább Guffyval közösen tolmácsolunk. Nekünk sajnos a bangla negyedben eltöltött hónapok után ez a fajta angol már nem jelent kihívást.

A szünetben közben azon tanácskoztunk, hogy mikor jövünk legközelebb, mivel már alig várjuk a folytatást. A film a második felére sem lohad, a szerelmi vígjáték magabiztosan sodor bennünket. A történet meglehetősen banális, már-már bugyuta, mégis részleteiben alaposan kidolgozott. Minden a helyén van, régen tudni, mi lesz a vége, ám amikor a drámai fordulóponthoz érünk, megfagy a levegő. A főhőssel együtt izgulunk, mit fog szólni a szerelme, vajon viszonozza-e az érzelmeit, vagy lógó orral kell távoznunk.

A díszletek, a jelmezek, a táncosok és a koreográfia, minden nagyon a helyén van, az operatőr is profi, a korábbi élményeimmel szemben döbbenetes amit láttunk. Mostanában bővítettem a DVD táramat West Side Storyval és a Muzsika hangjával, de mindaz lófütty, ami azokban van.
Hollywood kösse fel a gatyáját, ha lépést akar tartani!

Egyébként Gregorynak van igaza. Ez igazi csajozós program. Nem a London Eye-t meg a Towert kéne mutogatni, hanem elvinni a csajokat egy igazi bollywoodi mozira. Kaland, egzotikum, túláradó érzelmek, három óra extázis.
Aki tud ennél jobbat, az szóljon!

Szólj hozzá!

Valami India

2009.01.13. 05:00 joco78

Annak az élménynek, hogy a londoni létem első nyolc hónapját Kelet-Londonban a 3-as zónában töltöttem, úgy látszik mégis csak volt valami értelme. Ha más nem is, akkor az, hogy az ottani indiai és pakisztáni lakosok világában felfedeztem egy bollywoodi filmeket játszó mozit.

Az egyik hajnali hazarepülésem előtt azt találtam ki, hogy arra a néhány órára már nem hajtom álomra a fejem, beülök inkább a mozi egyik éjszakai előadására. Ez annál is inkább nagy tett volt, mivel azon a helyen csak indiai filmeket játszottak és csak indiai közönségnek. Szóval, fehér emberként erősen kiragyogtam a sorból.
 
Az a kevés indiai film, ami más utakon hozzánk eljut, már eleve átesett egy kemény rostán, vagy már eleve olyan megfontolással készült, hogy külföldre is el lehessen adni. Így a hollywoodi monumentalitást pénzben, díszletekben és statisztákban is lepipáló bollywoodi filmeket mi egyáltalán nem láthatjuk.
 
 
A múlt szombaton (közel egy évvel a tavalyi élményem után) Guffy és Gregory barátaimmal közösen újra ellátogattam arra a vidékre. Egzotikumot és kalandot kerestünk, hol máshol, mint egy ilyen moziban. Hiába a három terem, a filmeket nem elcsúsztatva, hanem mindig egy időben játsszák: délután 4-kor, 7-kor és éjjel 10-kor. Ebből a filmek hosszát is ki lehet találni, a legrövidebb is 2 és fél órás. Ráadásul félidőben szünetet is tartanak, így az egészet három óra alatt aligha lehet megúszni. Témától függetlenül mind ilyen hosszú, legyen akár történelmi nagyeposz vagy szívhez szóló szerelmesfilm. És témától függetlenül majdnem biztosak lehetünk benne, hogy lesznek benne zenés-táncos, sokstatisztás jelenetek is.
 
A jegy egységesen 5 font, kivéve a kedvezményes napot, amikor 3 és fél, ami londoni viszonylatban döbbenetesen olcsónak számít. Ehhez képest, a nagy terem mérete és technikája bármelyik plázamozival felvehetné a harcot – nem úgy a kinézete. Egy kissé leharcolt és viseletes – ha beülök egy székbe, nem nehéz elhinnem, hogy tényleg Indiában vagyok. Az este 10-es előadás az igazi, ilyenkor a nagyterem rendszerint teltházzal megy, és nem ám bulizó és szerelmes fiatalok, hanem komplett családok látogatják. Ahogy valamelyik ismerősöm megállapította, sokan közülük úgy élnek itt, mintha nem szóltak volna nekik az India és Anglia közti óraátállításról. Dél előtt alig látni őket az utcán, este viszont annál aktívabbak.

(folyt.köv.)

5 komment

Két hét

2009.01.07. 11:56 joco78

Remekül sikerült.

Nem úgy, mint tavaly. Ezúttal nem forgácsoltam szét magam, béke és nyugalom, két hét otthon, karácsony és szilveszter. Az első hét leginkább a családé, a második pedig inkább a barátoké. Közben bejglimérgezés, hazai koszt, aktív és passzív pihenés, hivatali ügyintézés és mozihegyek. Volt itt még pár film, amit be akartam pótolni és sikerült is.

A buszozás oda-vissza jónak éppen nem nevezhető, de valljuk be, rosszabra számítottam, úgyhogy. Visszafelé hóakadály, németországi vendégmunkások az autópályán, angliai vendégmunkások a buszban, tengeribetegség a Csatornán, de összességében kipipálva, legalább a körülöttem ülő utastársak jófejek voltak, már ezért érdemes volt. (Nem, nem a negyvenes tupírfrizurás, mocskosszájú takarítónőkre gondolok, akiknek minden mondata negatív és kesergő, és ha az egyikük épp nincs ott, akkor azt sárga földig fikázzák és lehordják mindennek, majd az arcába mosolyognak, mire az visszaér a mosdóból. — Tehát hangsúlyozom, nem rájuk gondolok.)

Épségben visszatértem, még a munkám is megvan, mosolyogva fogadtak... Úgyhogy Örkény után szabadon: Nézzünk bizakodva a jövőbe!

6 komment

Busz

2008.12.21. 12:00 joco78

Időzített bejegyzés.
Ez nem azt jelenti, hogy a bejegyzés 5 másodpercen belül megsemmisíti önmagát, hanem azt, hogy amikorra ez a cikk publikálásra kerül, addigra én már ülök a hazafelé tartó buszon.

Még sosem tettem meg busszal a London - Budapest távot, és igazság szerint most sem szívesen teszem. Anyagi megfontolás van mögötte, mivel a karácsonyi árfelhajtás már-már elérhetetlenné teszi a repjegy kifizetését. Hiába a 28 órás menetidő (na jó, az óraátállítás miatt csak 27), a pénz nagy úr. Bár most a buszjegy is drágább a szokottnál, de még így is töredéke a repülőnek.

Ismerőseimtől hetek óta kapom a buszos jótáncsokat. A szagok miatt kerüld a WC környékét! Hátulra ne ülj, mert ott szorosan vagytok és nincsenek karfák! Ne ülj az ablak mellé, mert a másik ülésen sokkal nagyobb tered lesz! Ülj az ablak mellé, mert így alvásnál meg tudod támasztani a fejedet!
A leghasznosabbnak az öltözékre irányuló tanácsok tünnek. Nem divatbemutatóra mész — a túlélés egyik feltétele, egy kényelmes melegítő!

Ám ami a kedvencem, az a Victorián való becsekkolás. Ahogy mesélték, az utolsó terminálnál szokott lenni a gyülekező. Érkezés egy órával korábban. Az ember beáll a várótermi sorba és várja a felszállást. Ám élelmesebb honfitársaink már a várótermen kívül, — szabálytalanul — a buszok között lesben várják a nyitást, ezzel is jogtalan előnyre téve szert.

Én meg azon kapom magam, hogy még otthon se vagyok, még a buszon sem ülök, sőt még el sem indultam, de már napokkal korábban azon szorongok, hogy a magyar utastársaimmal hogyan fogom felvenni a harcot.

A nagy túrót! Lesz ahogy lesz, görcsöljön rajta, akinek két anyja van. Nem azért jöttem Londonba, hogy hazatérve ott folytassam, ahol kijövetelemkor abbahagytam.
Ha valamit megtanultam az angoloktól, akkor az a mosoly és a laza hozzáállás.

3 komment

Christmas Party

2008.12.20. 07:45 joco78

Hát igen. Az Angliában élőknek ez nem lesz újdonság, de az otthoniak nem biztos, hogy átérzik az egésznek a szellemét. Az angoloknál a karácsony közel sem azonos azzal a néhány naptári nappal, ami a hivatalos verzió lenne.
A munkahelyeken már hetekkel korábban megkezdik az ünneplő és évbúcsúztató szertartásokat, aminek a központi témája az ivás.

Tudom, hogy nálunk is beizgulnak a boltosok és már októberben elkezdik a karácsonyi akciókat, feldíszítik a kirakatokat, de ez közel sem hasonló ahhoz, ami itt zajlik. Annak ellenére, hogy az idei szezon jóval csendesebb a szokottnál (Credit Crunch vagy mi a szösz), a lényeg így is átjön. Az irodai dolgozók ezüst folyondárokkal díszítik körbe a képernyőiket, a belső terekben is elszaporodnak a karácsonyi dekorációk és piros orrú rénszarvasok bukkanak fel a legváratlanabb helyeken.

Múlt pénteken az én munkahelyemen is megvolt az év végi Christmas Party (már két héttel karácsony előtt) és közel sem mi voltunk az elsők, akik megtartották az éves búcsúztatójukat. Mintegy mellékesen sok iroda és osztály külön-külön is megtartja ezt a bulit, ami általában kései bennmaradással, kiadós alkoholfogyasztással és esetenként még további pubozással (ejtsd: kocsmázással) jár együtt.
Az otthoni céges partyk a közelébe sem érnek az ittenieknek, pedig részeg embert otthon is látni rendesen. Talán nem is az alkoholfogyasztás mértéke, hanem a mikéntje a meghatározó. Nem véletlen, hogy kis és óriás plakátok, valamint tévéreklámok tucatjai intik mértékletes alkoholfogyasztásra az angol nagyérdeműt.

Én este 10-ig voltam munkában, az egyetemi dolgozóknak szóló buli pedig 7-re volt meghirdetve. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy 6-kor már mindenki ittas volt. Írhatnék részeget is, de akkor hogyan érzékeltetném a fokozatokat?
Délután 2-kor, amikor a műszakot kezdtem a pihenőszoba hűtője már tele volt dobozos sörökkel, az asztalon pedig bontott borosüvegek. Egy kis pohár bor ugye nem számít alkoholnak, így az még munkaidőben belefért. Ez alatt meg lehetett beszélni, hogy ki mire számít az est folyamán, ki hogyan fog hazamenni, valamint fognak-e költeni külön alkoholra. Ez azért is volt nagy kérdés, mert kiosztották a személyre szóló műanyag karszalagokat, amelyek nemcsak belépők voltak, hanem a perforált végüket letépegetve ötszöri italrendelésre is jogosítottak. (Részeg ember nem fog a zsebeiben turkálva papírkuponokkal szarakodni, ha meg mégis, akkor abból is csak a baj van.)

4 és 5 között ment a tétova várakozás, ismerősök érkezése, majd 5 körül megbontották a behűtött söröket. Előkerültek töményebb italok is, de én közben a munkámat végeztem, ezért nem láttam pontosan, mi “folyik” valójában. 6 körül kiürült az épület. A becsiccsentett társaság nem bírta kivárni a kezdést, ezért átnyergeltek egy közeli pubba. Távozáskor Errol, a menedzserem még barátságosan odavetette, hogy mi műszakban lévők is nyitogassuk a hűtőt nyugodtan, ezen az estén mindez nem számít.
Jól esett a gesztus — bár nem éltem a lehetőséggel, mivel inni inkább csak közeli barátokkal iszom, ugyanakkor ittasan hogyan látnám el a feladatomat, nem beszélve a felelősségről.

Háromnegyed 7-kor a 10-12 fős csapat már nem bírta tovább, visszajöttek a pubozásból és az egyetemi bárba bevonulva önkényesen megnyitották a rendezvényt. A bárosok nem lepődtek meg, sőt, talán rosszabbra is számíthattak, mivel minden gördülékenyen ment. Én a recepción ülve a monitoron keresztül követtem, mi megy odaát. Fél óra után már többen is táncoltak, pedig a teljes társaság még meg sem érkezett. Az otthoni feszengősen induló bulikhoz képest mindenképp irigylésre méltó a lazaságuk. Hogy ne tünjek végképp kívülállónak, néha én is bejárogattam a buli helyszínére összepakolni magamnak egy papírtányérnyi svédasztalos kaját. Közben kalauzoltam a partyra kirendelt biztonsági őröket, akiket érezhetően a maguk feladata sokkal kevésbé érdekelt, mint az, hogy nekik is kijusson a jóból.
Vicces volt látni az épület elé kijárogató dohányosokat, ahogy a bár és a kijárat közti kb. 30 méteres távot egyre lassaban és egyre bizonytalanabbul teszik meg. Én este 10-kor szokás szerint leléptem, mivel másnapra is vállaltam egy 6-tól 6-ig 12 órás műszakot. A party hivatalosan hajnal 2-ig tartott, bár ahogy hallottam a bárosok csak 4-kor tudtak bezárni.

Reggelre csend és nyugalom uralkodott az egész épületben, csak néhány szétkent torta- és salátamaradék árulkodott az esti buliról.
Majd 7-re jöttek a takarítók, hogy az utolsó maszatnyomokat is feltakarítsák. És ebből lett a baj.
Az egyik kolumbiai jóember — talán meg volt fázva, vagy az esze ment el vakációzni — felmosta a bár előtti galériát, valamint az egész recepció környékét. Mindezek után förtelmes szag járta át az egész földszintet. Kétség nem fért hozzá, hogy ez bizony rókaszag, méghozzá az erősen alkoholos fajtából. Emberünk az előző éjszaka után nem mosta ki alaposan a felmosófejet, így Domestos ide vagy oda, órákig ültünk a hányásszagban. Az újrafelmosástól kezdve az intenzív szellőztetésig mindent kipróbáltunk, de a csendes beletörődésen kívül semmi sem használt.

Pórusainkba szívódva maradt hát a tudat: előző este itt bizony igazi angol party volt.

4 komment

NO KOMMENT

2008.12.16. 17:02 joco78

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY:

HÁLA EZEN BLOG SZOLGÁLTATÓJÁNAK (BLOG.HU) A KOMMENTELÉS AKADOZIK.

A KOMMENTEK ÍRÁSA A JELEK SZERINT KÜLÖN REGISZTRÁCIÓHOZ VAN KÖTVE, AMI NEM NEKEM, HANEM A RENDSZERGAZDÁK TÖKETLENSÉGÉNEK KÖSZÖNHETÕ.

TÜRELEM!
BÍZZUNK BENNE, HOGY HAMAROSAN MEGOLDÓDIK...

10 komment

Bele az agyamba!

2008.12.15. 01:14 joco78

Egyszer, még valamikor régen megígértem, hogy írok majd a londoni IMAX moziról. Ez aztán elmaradt, aminek oka részben a lustaságom, részben pedig az, hogy azóta otthon is megnyílt az első IMAX, és már írtak róla éppen elegen.

Hogy milyen az otthoni, azt csak hallomásból ismerem, illetve annyiból, hogy jártam már a közelében, az Arena Plazaban. Külsőre nekem a szokásos pláza mozi feelinget árasztotta, magas jegyárakkal és popcorn szaggal.


Speciális IMAX kamera és film

Az IMAX lényege ugye az, hogy a klasszikus 35 mm-es film helyett 70 mm-es szalagról vetítenek, amivel együtt jár a nagyobb vászon, és a szokottnál is komolyabb hangrendszer. A méretet persze nem elég pusztán növelni, a kulcs a felbontásban, azaz a megnövelt információban rejlik. Még színesebb, még részletgazdagabb, még élethűbb az élmény.

Mivel a 35 mm-es filmre való forgatás veszettül drága, el lehet képzelni, hogy mibe kerülhet 70 mm-es nyersanyagra forgatni. Egyébként kiváló lehetőség nagy felbontásban, egy hatalmas vásznon természeti képeket láttatni, legyen az a rovarok élete vagy a sekélyvizü tengerek élővilága.
Ám amire az IMAX mozit előszeretettel használják, az a vidámpark stílusú szórakoztatás. Óriás dinók és lövöldöző robotok rohangálnak keresztül a termen,  ami 3D-s változatban, színes szemüveggel még felemelőbb élmény.
A nagy hollywoodi stúdiók a tuti kasszasikerekből szoktak
időnként 70 mm-es verziót is forgatni, így a hozzám hasonló fanatikusok dupla áron megcsodálhatják, ahogy a Transformers vagy Batman és Joker élethű effektek közepette belegyalulják egymást a betonba.

Itt Londonban két IMAX is található, az egyiket a Science Museum működteti, a másikat pedig az British Film Institute. Én ez utóbbinak a vetítésein voltam párszor, amit úgy is hirdetnek, mint az Egyesült Királyság legnagyobb mozija. Igaz ugyan, hogy csak egy termes és a férőhelyekben sem rekorder, de a nézőtér és a vászon itt a legnagyobb, valamint a kép- és hangtechnika itt a legprofibb.
És igen, itt is van popcorn meg 3D-s rövidfilmek, de valahogy mégis közelebb áll a régi moziélményeimhez. Régen még minden egyes mozizás élmény volt, ám manapság már egyre ritkábban, és erről nem is annyira a filmek, hanem inkább a filmnézés körülményei tehetnek.

A Brit Filmintézet (BFI) IMAX mozijában nem érik be a szimpla, amerikai típusú  méretnöveléssel. Igyekeznek a mozizást valódi élménnyé tenni, felhasználva ehhez színpadi eszközöket is. Az hagyján, hogy a 35-ösre forgatott reklámokat kisebb méretben vetitik, csak a vászon egy harmadát használják ki. Végső soron már ez is nagy, és pikk-pakk rá is áll az agyam. Persze ez is a hatásvadászat része, így megpillantva a kezdődő film teljes vásznat betöltő méreteit a meglepődés garantált. Ugyanígy a bemutatók alatt a hangrendszert is csak visszafogottan, "normál" sztereóban működtetik, hogy mire a valódi fimhez érünk, teljesen kinyíljon a tér és húzzam be a nyakam a fejem felett elsuhanó repülőktől. És nem a hangerő miatt. Az otthoni plázákban többször tapasztaltam, hogy embertelenül föltekerik a hangerőt, annyira, hogy amikor kijövök a moziból, még órákig úgy érzem, mintha vatta lenne a fülemben. Itt a hang egyszerűen csak uralja a teret és nem kell megsüketülni.

Közvetlenül a film előtt külön szünet a későn jövők számára, némi öntömjénező kép- és hangperformansz (mit csináljak? - bedőltem neki...), majd a terem aljában egy mikrofonállvánnyal megjelenik a konferanszié, aki tart egy 2-3 perces felvezetőt - majd kezdődhet a mozi.

Számomra ezek azok a dolgok, amitől a mozi több lesz, mint a film puszta megnézése. Innentől a film közösségi élménnyé válik, ami meggyőződésem szerint nem kell, hogy csak az IMAX sajátossága legyen. Kicsiben is kell, hogy működjön, konferanszié és gigantikus vászon nélkül.

Szólj hozzá!

Karácsonyi Hastings

2008.12.11. 12:47 joco78

Hastings beach

Vasárnap Hastingsben kirándultunk Guffy barátommal. Ő már tíz évvel ezelőtt élt ott fél évet, úgyhogy ez volt most számára a nagy visszatérés.


Hastings Pier


Slow


Inzert

Hastings felett

Persze tíz év alatt Hastings sokat változott — főleg előnyére, ám lényegében még ma is az az álmos tengerparti kisváros, mint annak idején.


Hastingsi anzix

Öko Miku (Ökomenikus Mikulás)
Az ünnepi várakozás itt is erősen érződik,  a kirakatok és a pubok mind boákkal és színes gömbökkel vannak feldíszítve, a rádiókból, tévékből duruzsol az angolszász karácsonyi muzsika.

Az ajtók és ablakok színes futófényektől kapnak ünnepi hangulatot, én meg a jóízlés hiányától agyhúgykövet. Az egész városra azért ez nem jellemző, de az a néhány extrém példa is elegendő volt ahhoz, hogy maradandó károsodást okozzon az én ártatlan lelkemben.


Karácsonyi idill


Rémszarvas

Hastingsi ferdefenyő
Egy érdekes jelenségre nem találtunk választ. Az rendben van, hogy szeles város, de mitől van az, hogy összes karácsonyfa, amit a tereken, utcákon és kirakatokban láttunk mind-mind ferde volt. És ha ez nem lenne elég, a templomok homlokzatán is megjelentek a fenyőfák, ferdén beleszúrva a zászlórúdba. Mindazok után, hogy fejcsóválva röhögtünk az összes ilyen jelenség láttán, az fogalmazódott meg bennem, hogy talán nem is véletlenül ferdültek el ezek a fenyők, hanem valami sajátos helyi hagyomány lehet mindemögött.
Tud erről valaki valamit?

Hastings pír (by Guffy)

7 komment

A 22-es csapdája

2008.12.06. 14:00 joco78

Hol is kezdjem? Kezdem  a végén, illetve ott, ahol most tart. Tehát egyelőre még minden a régiben. Pont.

Van az Extraman nevű ügynökség, ahol másfél évvel ezelõtt a londoni pályafutásomat kezdtem. Kisebb kóborlásoktól és kicsapongásoktól eltekintve, azóta is nekik dolgozom. A munkahelyeim változtak, volt ahol csak 1-2 napot, volt ahol 8 hónapot dolgoztam. Most már negyedik hónapja, hogy rajtuk keresztül az egyetemen ténykedek. Ez a mostani szenzációs recepciós meló lényegesen más minőségű, mint azok a warehouse (raktáros) munkák, amiket többségében az Extraman adni szokott.

A környezetemben sokan sokféle szervezetnek dolgoztak már, de ebben a kategóriában (vannak azért magasabb lépcsőfokok is) az én ügynökségem nagyon megbízhatónak és humánusnak tűnik. Van a központi irodájukban egy néhány fős kis csapat, és hiába foglalkoztatnak több száz embert, valahogy mégis az az érzésem, hogy személyes kapcsolatuk van mindenkivel, tudják a nevemet, tudják, hogy hol és miket dolgoztam eddig, és azt is tudják, hogy mennyire vagyok megbízható. Nyilván vezetnek egy remek nyilvántartást, de nekem azt ne mondja senki, hogy amikor váratlanul belépek az irodába, akkor a nyilvántartás alapján üdvözölnek a teljes nevemen és teszik fel a személyre szabott kérdéseiket. Volt már, hogy hibáztak — valamit elírtak vagy kevesebb fizetést utaltak, de amikor ezt szóvá tettem, akkor rögtön utánanéztek, elnézést kértek és még aznap kifizették a különbözetet. Tehát semmi olyasmi, hogy majd megy a következő héten, vagy meg kéne várni a banki átfutást, hanem ott és akkor. A készpénzes fizetés nem az ő módszerük, de ha egy hiba helyrehozásáról van szó, akkor még ez is belefér.
Még áradozhatnék róluk, de legyen elég annyi, hogy figyelmesek az embereikkel.

Egy pár hete előtérbe került egy másik ügynökség: a Catch 22. Időnként ők is foglalkoztatnak embereket itt az egyetemen, ráadásul jóval több pénzért. Közvetett módon már meg is környékeztek, hogy nem lenne-e kedvem átnyergelni hozzájuk. Több pénzért? Hogy a fenébe ne?!
Igen ám, de alig tudok róluk valamit — az ígérgetés és a bizonytalanság pedig egyre nagyobb. Mivel a londoni tartózkodásom is véges (februárig és nem tovább), ráadásul sokan munka nélkül tengődnek körülöttem, ezért hosszas hezitálás után úgy döntöttem, hogy maradok inkább a biztos, de kevesebbet fizető Extramannél. Ezen a ponton le is nyugodtam. Vagy jól, vagy rosszul döntöttem, de legalább biztosan látom a jövőmet.

Mindaddig, amíg nem hivatott Errol, a menedzserem. Előadta, hogy ők váltani szeretnének. Mivel elég siralmas az a fizetés, amit az Extraman juttat nekem, ezért mindenképp jobban járnánk a Catch 22-val — mondta ő. Ha jól értettem — bár erről nem esett szó —, az egyetemnek is kevesebbe kerülne és én is többet kapnék kézhez, ugyanezért a munkáért. Tehát miért is ne? (Ez a rész nekem egy kicsit zavaros. Talán nem csak a pénzéhség miatt kér ennyit az Extraman, de fogadjuk el, hogy van jobb megoldás.)

Igen ám, de az egyetemnek van egy hűségnyilatkozata is az Extramannel, miszerint a munkaerőt nem szabad átjátszani másik ügynökséghez, mivel az jogtalan előnyökhoz vezetne. Tehát, ezen a ponton nekem hazudnom kellene.
Regisztrálok az új ügynökségnél, a réginél pedig azt mondom, hogy most valamiért nem kívánom folytatni a munkát. Az igazi okot persze az Extramannél szóba se hozhatom.
Hazudni nem nagy kunszt — ha esetleg ki is derül, bizonyítani macerás és sokra nem vezet.

Ha meg akarom tartani a munkámat, akkor a jelek szerint át kell vernem az ügynökségemet, hogy válthassak egy újabbra és sokkal bizonytalanabbra.

Catch 22. Nomen est omen.

14 komment

süti beállítások módosítása