Már közel egy hónapja, hogy tele a város pipacsokkal. Tavaly ilyenkor ugyanez volt, bár akkor még nem tudtam, hogy pontosan miért. London egy nagyon vegyes és nyitott város, némely részében egyáltalán nem is látni angolokat, de ha van valami amiben megkülönböztetik magukat, az az évnek ebben a szakában a szívük fölé tűzött műanyag pipacs.

Az első héten csak néhányan hordták, aztán egyre többen végül — az én meglátásom szerint — alig maradt angol, aki ne tűzte volna a szíve fölé a vércseppre hasonlító kis virágot. Eközben perselyes fiatalok és veteránok állnak a forgalmasabb csomóponokban és árulják 1-2 fontos adományért cserébe a kitűzőket. A háborús sebesültekért, a veteránok megsegítésére.

A poppy vagyis a pipacs hamarosan megjelent a közszolgálati csatornákon is, a BBC-n már nem volt műsorvezető, akinek ne piroslott volna pipacs a bal oldalán. Gyanús, hogy a rádióban se megy ez másként, de erre még gyűjtöm a bizonyítékokat. Kis és óriásplakátok hirdetik a kampányt, jónéhány helyen a reklámfelület működtetőjének megjegyzésével, vagyis "Mi ezt a felületett jótékony céllal, ingyen bocsátottuk rendelkezésre."

Érdekes, hogy külföldieken nem nagyon látni a pipacsot, bár egy páran megpróbálkoztak vele. Legutóbb a metrón egy holland turista házaspár állt mellettem pipaccsal felvértezve — nyilván ők azt hitték, így majd jobban tudnak asszimilálódni.
Ezt gondolhatta Paris Hilton kisasszony is, aki egyesek szerint arról híres, hogy híres. Ő legutóbb a Paul O'Grady Show vendége volt és a maga módján megpróbált nagyon konszolidáltan viselkedni. A kis párducmintás testheztapadó estélyije mellé most nem társult se puncivillantás, se nyilvános közösülés — valószínűleg szóltak neki, hogy az angol közönséggel jobb lesz vigyázni. De arról már nem szóltak, hogy a poppyt nem a jobb, hanem a bal oldalra szokták tűzni.

A bulvárlapokban is kedvelt téma a pipacs, és ha lehet, akkor némi botránnyal körítve. A legutóbbi cikk egy 86 éves, vak poppyárus veteránról szólt, akit egy elvetemült és érzéketlen gazfickó megszabadított az adománygyűjtő perselyétől.

Ugyanakkor régi dilemmám, hogy ebben a birodalmi központban, ahol a lakosságnak csak a töredéke született angol, itt hogyan uralkodhat ilyen erősen az angol kultúra. Nyilván ügyesen és módszeresen szervezett a közigazgatás és a lapkiadás, mégis nagyon kevés olyan pont van, ahol tetten lehetne érni a nacionalista szellemet. Talán a pipacsviselet az egyetlen, ahol ez nyíltan megjelenik. Ráadásul ez sem teljesen egyértelműen, hanem a háború áldozatai iránti iránti szolidaritás formájában.

Az én pacifista és kukacoskodó személyem viszont azt mondja, hogy egy ilyen akcióval a birodalmi fegyverkezés és erőszak (ejnye már, tudom én, hogy békefenntartást kellene írnom) a civilek részéről is tömeges támogatást nyer. Még akkor is, ha ez sok adakozó fejében meg sem fordul, részükről valóban a segítő szándék az elsődleges.

Tavaly a falklandi háború 25. évfordulója, idén viszont (egész pontosan november 11-én) az I. világháború végetértének 90. évfordulója adott apropót a megemlékezésre és a poppyviselésre.