Disz íz London

Most ez a néhány sor csak azoknak a lelkes látogatóknak szól, akik már nagyon várják, hogy legyen újabb bejegyzés. Íme.
Egyébként én is várom, sőt már írtam is, de még nincs teljesen kész, és ráadásul egyre kuszább. Időm az meg kevés.

Amióta nem publikálok (kb. 10 napja), a látogatottsági statisztikám lassan, de biztosan egyre nő. Tudom, ezzel most megtöröm a varázst, de egy kísérletet az is megérne, hogy megtudjuk, meddig nő a látogatottság úgy, hogy nem írok semmit.

Még egy kis türelmet, lesznek itt rendes írások is.
Addig meg ott az archívum.

Guffy barátom nálam vendégeskedett. Ő most itt lebeg valahol a Brighton-Madrid-London háromszögben, ezért van azóta éppen Budapesten. Világos, nem?
Ha már így alakult, örültem, hogy személyesen is el tudott jönni a szombat esti szülinapi partymra.
Előző hajnalban még YouTube-ról Szomszédokat néztünk, ezért merülhetett fel az indulás előtti pillanatokban, hogy hagyjuk az egész bulit, plusz a meghívott 30-40 embert  s helyette inkább nézzük meg huszadszor is, ahogy Vágási Feri beszáll az internetbe, vagy azt, amikor Vágási Feri részeg (sőt, egy csomó más csodát is művelhetne).

De azért mégis csak összeszedtük magunkat és narancssárga Sainsbury's zacskókkal felpakolva, bennük rágcsa, üccsi, meg a bangla piacon vásárolt sárgarépa és jégcsapretkek - így mulat a magyar! - elmetróztunk Eviékhez. Még épp időben, majd' lekéstem a saját bulimat, de a helyiek még így is lehordtak, hogy csak nyugodtan, hisz' ráértünk volna.
Evi, Georgia és a srácok által a terep már előkészítve, az SMS-ek pedig elkezdtek lassan szállingózni. Mindenki megírta, hogy 20 vagy 120 percet késik, de egy pár óra alatt összeállt a teljes társaság. Igaz, még hajnal 1 körül is érkeztek újabb vendégek, de addigra már túl voltunk a legjaván.

A bulit, az eszement zenéket, a szíves fogadtatást nem nagyon tudom szavakba foglalni. A meghívóban benne volt, hogy "Ajándékot ne hozz, csak magadat", ehhez képest...

Íme az Andi által kreált személyre szabott gyönyör
(bár Guffy szerint helyesen: Joco78)

Beillesztek egy pár képet, talán ezek többet elárulnak az est hangulatából.

És ez még csak az előkészület!

Super Trouper - ABBA performansz Jocó köszöntésére

Egyszuszra 

Két tűz között Evivel

A személyre gyártott torta (több is volt), a tartós tejnek álcázott whiskeys üveg, a köszöntésemre előadott ABBA performansz, és a sok mosolygós barát - mindennél többet ért. Elérzékenyültem.
Köszönöm.

"Régi lábon jársz, régi cipő azon
Persze, lehet, hogy új, de idejemúlt fazon
Régi, régi a dumád, régiek a trükkjeid
Régi vagy, nemrég még új voltál pedig"
Sziámi: Világegyetemista

Ma reggel arra ébredtem, hogy kerek lett a szám. Először egy kicsit csodálkoztam, majd csücsörítettem jobbra-balra, egy kicsit fintorogtam, végül úgy éreztem, hogy újra helyre állt a rend.

Számvetek.
Ezt persze nem itt fogom megtenni, de mégis kaparok ide valamit, hogy írott nyoma is maradjon. Kb. fél éve, hogy a koromra irányuló kérdésekre elkezdtem úgy válaszolni, hogy 30 vagyok. Aztán egy másfél-két hónapja ez abbamaradt, rájöttem, hogy ennek a fele sem tréfa. Egyre inkább úgy válaszoltam, hogy még nem vagyok 30.

És tessék. Mától leketyegett a gyerekkor, oda a fiatalság, nem mondja már senki, hogy kész felnőtt, azt se, hogy hú de fiatalos, marad az, ami tényleg van.

Amúgy meg, a kesergést félretéve nem nagyon hiszek a kor diktálta bölcsességben. Láttam idősen sok buta embert és a fiatalok között is olyanokat, akik tizenévesen olyan tapasztaltan nyilatkoztak, mintha legalább 40 év lenne mögöttük. A fene se érti hogy van ez. Ide lehetne rángatni a biológiai öregedést, hogy amit a testünk megtapasztalt, az mégis csak van és látszódik. De már ebben sem vagyok biztos. Többek között eszembe jut az az ismerősöm, aki betöltötte a 40-et és a baráti kör gratulált neki a 30-hoz. Ő pedig mondta, hogy de én tényleg 10-zel több vagyok, nem viccelek. Előtte közel 9 évig szerzetesi életet élt, és úgy tűnik, az intenzív lelki élet szellemileg és testileg is konzerválta.

Akkor hát marad az apropó. A születésnap, akárcsak az újév napja, jó alkalom a visszatekintésre, az összegzésre, a további célok tisztázására. És jó alkalom a bulizásra. Ma estére is szerveztem egy kis bulit, ott lesznek sokan, akik ott tudnak lenni.
A többiek meg lélekben.

Ott tartottam, hogy szükségem van egy kék ingre. Illetve többre is, de ne menjünk elébe a dolgoknak.

Az Oxford streeti Primarkban felküzdöttem magam a mozgólépcső tetejére és végre ott álltam a Férfi ruházati részlegen, a szemem előtt pedig rögtön az inges szekció. A színt (ugyebár még mindig kék) elég jól be tudtam azonosítani, de most következett a neheze: a méret.
A méret az, ami nekem sose ment. Amikor túl voltam egy-egy hasonló ruhavásáron, magamban mindig megfogadtam, hogy most aztán megjegyzem a számozást. Ebből annyi maradt, hogy magára a fogadalomra emlékszem, de a számozásra nem.
Talán a pólókkal még elboldogulok, de azokkal is csak azért, mert hosszú évek után felfedeztem, hogy a betűk, azok a méretek kezdőbetűi (Small-S, Medium-M, Large-L, eXtra Large-XL).

Anyám mindig elmondta, hogy az ingeket a nyaki méretük alapján szokták megkülönböztetni, ám ez a szemlélet nálam több sebből vérzik.
Egyrészt, hacsak nem nyakkendős szerelésről van szó, ki az a jóember, aki nyakban begombolja az ingét? Ezt utoljára Forrest Gumpnál láttam. - Ne feledjük, hogy őt is sokáig az anyukája öltöztette!
Másrészt, ciki vagy sem, nekem gyárilag elég vaskos nyakam van, ha tényleg ez alapján vásárolnám az ingeket, akkor kb. úgy néznék ki, mint Kuka a hét törpéből.
Harmadrészt, hiába is jegyeztem volna meg a pontos számozást, azzal itt, az egyedi angol méretezésnél nem sokra megyek.

Elkullogtam hát a próbafülkék irányába, ott ugyanis mindig van néhány kibontott próbadarab, ami után az ember a bontatlanok közül is bátran tud választani. Igen ám, de a fülkéknél kilométeres sor kígyózott, így nem láttam arra esélyt, hogy ezt az ingvásárt az egy órás szünetemen belül le tudom zavarni. Hacsak.

Amíg végigjöttem a Női ruházaton, addig számos hölgyet láttam, akik zavartalanul próbálgatták mindazt, ami a kezükbe akadt. Még a fehérnemű osztályon is bátran illesztgették magukhoz a melltartókat, épp csak a teljes hacukájukat nem dobták le hozzá. Ezek után nekem ne legyen merszem, hogy pólóra felpróbáljak egy inget? Próbáltam is, de a kiakasztott mintadarabok jobbára csak egy-két méretből voltak. Persze egyik se az enyém.

Nagy elhatározásra jutottam. A csomagolt ingekből ki fogok bontani egyet, és azt fogom felpróbálni. Igen ott, mindenki előtt. Személyzetet nem láttam a közelben, ezért határozott mozdulatokkal belevágtam a dologba. Tudtam, hogy ha élő szempár nem is, de egy ekkora áruházban kiépített kamerarendszer figyeli a lépteimet, a monitor végén pedig biztosan ül valaki.
A bontogatás nem ment simán. Az ing tele volt mindenféle merevítő izékkel, kartonpapírral, meg csomagolássegítő műanyag csipeszekkel, de rajtam nem foghatott ki. Pillanatok alatt már magamra is öltöttem, ám a méret nem hogy nem egyezett, de több számmal tért el a kívánatostól. A terv úgy szólt, hogy ha a próbadarab kicsit kisebb, vagy kicsit nagyobb, akkor elég, ha a soron következő méretezést választom. Viszont erre az esetre nem számítottam.

Az inget gondosan visszagyűrögettem a nejlonba, mellészuszakoltam a kiegészítő izéket, az így létrejött bűnjelet pedig - ami kb. kétszer akkora volt, mint originál állapotában - megpróbáltam a többi mögé elrejteni. Addigra már ott állt mellettem egy nagyon kedves eladó hölgy, aki finoman felvilágosított, hogy ha a méretemre vagyok kíváncsi, akkor ebben a próbafülkéknél segítenek. Látszott, hogy nem először ad ilyen tanácsot. Én álszent módon a fejemhez kaptam, mintha ez nekem is csak most jutott volna eszembe és elindultam ismét a fülkék felé. Megállapítottam, hogy a sor ott nemhogy kisebb, hanem azóta még hosszabb is lett. Tettem egy nagy bámészkodó kört és hogy hogy nem, megint az ingeknél kötöttem ki. Nem volt több dobásom, cselekednem kellett.

Fejemben egyenletek cikáztak, másodpercek alatt megpróbáltam kisakkozni, mennyivel lehet nagyobb a felpróbált darab, és az alapján mekkora lehet az én méretem. Gyorsan leemeltem a saccolt darabot a polcról, beálltam a pénztár kilométeres sorába és izgultam, hogy jó legyen. Ha tényleg jó, akkor már csak egyszer kell visszamennem, hogy ugyanabból a méretből vásároljak még néhányat.

Csak egyszer kellett visszamennem.

Ha már recepciós állás, akkor nem árt, ha van valami normális ruha az emberen. Az ügynökséges egyenpóló itt nem járja, bár ahogy a kollégáimat megismertem, őket az se zavarná. Ha elég jelentőségteljesen néz az ember, akkor a látogatók úgyis tudni fogják, hogy nekem kell a belépőkártyát villantani.
Mondjuk, vannak egyedek, akiknek az sem elég, ha lassan, tagoltan elmondom, hogy mit szeretnék - de nem is miattuk kell a kék inget felvenni.

Kék ing, kék ing, emlékszem, hogy volt - kell, hogy legyen egy rövidujjú verzió a szekrényemben, de az a költözés során felszívódott. Egyébként biztosan tudom, hogy most is ott bújik valahol a vállfás cuccok között, de azt háromszori nekifutásra sem sikerült elővadásznom. Sebaj, heti öt napos munkára egy ing úgyse lenne elég, úgyhogy irány a Primark.

Talán ez az az áruházlánc, amely a ruhákat a legolcsóbban adja. Persze vannak még ennél is olcsóbb források, de azok már az utcai árusok, valamint a garancia nélküli kategóriába tartoznak. A Primarkban az ember fia/lánya nevetséges összegekért megkap mindent, ami a napi minimálöltözködéshez szükséges.

Itteni viszonyatban a Primark alacsony színvonalúnak számít, ám az otthoni vásárlók a kezüket összetennék, ha ilyen széles választékot és ilyen egyenletes színvonalat kapnának. Ha nem ragaszkodunk a márkajelzésekhez, és beérjük azzal, hogy nem az utolsó divat szerinti a ruházatunk, akkor remekül elbóklászhatunk a sorok között.

Persze nem mindenhol. Számítottam rá, hogy az Oxford Streeten lévő Primark lerakat az nagyobb és forgalmasabb az általam eddig ismerteknél, de hogy ekkora nyüzsi van, az még így is meglepett. Az alsó szint a női részleg. Ahhoz, hogy a magamfajta vásárló felküzdje magát az első emeleti férfiruházatig valóban kell némi elszántság. Van ahol szortírozás nélkül, dombokban áll a ruha, az igentisztelt hölgyek pedig egymás szemét kaparják egy-egy színesebb rongyért. Mindkét karjuk izomtól dagad - jobbról is, balról is vászonszatyor feszíti őket, telepakolva primarkos cuccokkal. A szabadon maradt lábaikkal, orrukkal, szájukkal pedig a kupacokat túrogatják elvakultan (kikapart szemmel), hogy az olcsó ruhák között találjanak egy-egy még olcsóbbat.

A bejáratnál megtorpanok, nagy levegőt veszek, átverekszem magam a földszinten. Utat török a mozgólépcsőig, amelyen már nem működik az Anglia szerte elfogadott húzódj jobbra szabály. Szemem előtt csak egy cél lebeg, megszerezni az áhított kék inget, aztán a lehető leghamarabb, ép bőrrel távozni.

De ez már egy másik történet.

Most olvasom a hírt, hogy a hamarosan bemutatásra kerülő James Bond moziból hiányozni fognak bizonyos dolgok. Ez lesz a 22. rész, és most először nem fog elhangozni a klasszikussá vált Bondos bemutatkozás, valamint hősünk Vodka Martinit sem kér már, nemhogy keverve, de még felrázva sem. Állítólag most is leforgatták ezeket a jeleneteket, ám a kész anyagot visszanézve a stáb úgy ítélte meg, hogy valahogy már nem működnek ezek a dolgok. Mondván, mára régimódinak tűnnek, elavultak.

Khmm. Hát nekem itt valami nagyon nem tetszik. Ez itt most vagy egy kamuhír, ami leginkább arra hivatott, hogy figyelmet keltsen és felkorbácsolja a rajongói kedélyeket, vagy a hír igaz, és akkor most tényleg nem tudom, hogy mi van.

Bond ugyanis nem avulhat el. Ennek oka nagyon egyszerű: ő már akkor elavult volt, amikor megszületett. James Bond az angol civilizáció egyszemélyes hadserege, a kétlábon járó individualizmus, a Birodalom esszenciája és példaképe. A királynő megingathatatlan lovagja (ügynöke), a terjeszkedő és uralkodni vágyó hatalom kutató és hódító előfutára, aki alfahím is egyben. Családja nincs, de a nők a lába előtt hevernek. Még az ellenség kémnőjét is megtekeri egyszer-kétszer, mielőtt azt rituális körülmények között főbe lőné.

A fegyverei persze a legmodernebbek, és az ellenségei is a közeljövőt idéző válogatott gazemberek, ám az elveit tekintve végtelenül régimódi. Mondjuk ki, ő a klasszikus angol gentleman.

És erre mit látok? A Picadilly Circus gigantikus neonreklámjában, valahol a TDK és a Samsung fölött a magasban, ott villog az új Bond reklám. A Coca Cola bérelt sávjában. Továbbra is (illetve ALWAYS) Coca Cola, de  most a bemutatóra időzítve Bondos kiszerelésben, 007-es felirattal.
OK, értem én, hogy birodalmi központ, meg annak is a központja, és mi más a Coca Cola, ha nem a nemzetek feletti, mindent bekebelező kapitalizmus példaképe - de hogy kerül ide Bond? Ő mindig is angol volt, és minden szimpátiája ellenére távol tartotta magát az amerikai mételytől. Mondván, majd ő hódít a maga módszereivel, ha úgy akarja.

Persze a Bond mozikban eddig is volt reklám dögivel, ám azokat kivételes élvezet volt nézni. Ki ne vágyott volna olyan Lotusra vagy Aston Martinra, amilyet James Bond vezet? Vagy egy olyan pittyegős szuperórát hordani, amilyen neki volt (sajnos a lézeres verziót nem kapni). De akár autó, akár óra, cigi vagy alkohol, a gyártók mindig kemény pénzeket fizettek a bekerülésért, és ezért a filmesek is átlagon felüli tálalást nyújtottak.

És akkor most mire számíthatunk, Bond mit fog rendelni? Egy nagy pohár kólát jéghidegen, sok jéggel? Ugye nem?

Ismét új munkahely. Illetve régi. Vagyishát új, ami régi helyen van. De ez sem igaz.

Szóval, az úgy volt, hogy van a College of Fashion az Oxford Circus mellett, ahová az augusztusi hazaruccanásom után már nem tudtam visszamenni, mert addigra átszervezték az egész rendszert. Aztán jöttek az egynapos lapraszerelések, aztán a Peter Jones féle szőrös gyerek papucsok (nem, ne tessék kiforgatni, itt most tényleg nem a szőrös gyerekekről esik szó).
Majd három nap betegszabi egy szolidabb influenzával és újabb egy-egy nap lapraszerelés. Azt hiszem, ha a múlt héten nem jelentek beteget, akkor most életem végéig a Peter Jones raktáraiban bolyonghatok gyerek papucsokat és női fehérneműket rendezgetve.

Hétfőn már az Earl's Court Exhibition Centerben, ahol szép magyar szóval, expókat szoktak tartani, naszóval ott szedtem darabokra és csomagoltam bubis fóliába, szállításra készre egy teljes olasz konyhabútorstandot (ez egy szó?).
Kedden reggel a Waterstone's könyvkiadó egyik boltjában próbáltam a könyveket szétválogatni fictionre és non-fictionre. Ha ezek után néhány angol kiskamasz úgy nő fel, hogy a tudatában a Brisingr című sárkányos-lovagos regény színtiszta valóság, akkor az valószínűleg majd nekem köszönhető.

Történt tehát, hogy az Oxford Streeten a divatsuli egy másik, távolabbi épületében az egyik dél-afrikai munkaerő hazafelé vette az irányt, így a helyén tátongó űrt most velem próbálják befoltozni. Örülök, hogy visszakerültem ebbe a közegbe, illetve még feljebb is kapaszkodtam a főiskolai szintről egész az egyetemig. Persze itt is csak ajtónálló, recepciós-féle munka van, de legalább értelmiségi, angolul beszélő arcokkal körülvéve. Ráadásul délután 2-től 10-ig, ami az én karakteremnek igencsak kényelmes, mert így nyugodtan lehet a lakótársakkal hajnalig tartó beszélgetésekbe és bulikba bocsátkozni, valamint egy rakás napi teendőt még 2 előtt elvégezni.

Ettől a University of the Arts London mégis csak az Oxford Streetről nyíló egyik utcában van, így az egy órás szünetemben nem nagyon sétálhatok máshová, mint a környékre, ami eddig sem volt a szívügyem. Milliónyi ember, tébolyodott turisták és megszállott vásárlók mindenhol. Így a legújabb szórakozásom, hogy a járda szélén keresek egy betonpadot, leülök és mozizok.

Köröttem a forgatag, mindenki siet valahová. Az emberek fantasztikus akciókat vadásznak és határidős leárazásokat próbálnak még az utolsó pillanatban elkapni. Viszont ami még izgalmasabb, hogy vannak, akik rájuk is vadásznak. Nem csak a légypapírként funkcionáló kirakatokkal, hanem személyesen is. Járókelőnek álcázott, civil ruhás eladók szólítanak le gyanútlan áldozatokat, és angolos, felszínesnek tűnő beszélgetéseken keresztül  próbálják őket rávezetni arra, hogy milyen az a sminkkészlet, ami minden korszerű igényt képes kielégíteni, ráadásul akciós, de sajnos már annyira kevés van belőle, hogy a boltba már nem merik kirakni, mert egyrészt pikk-pakk elkapkodnák, másrészt könnyen méltatlan kezekbe kerülne, ezért azt inkább személyesen csak Neked, csak most, mert látom, hogy Te nem vagy olyan, mint ezek itt. Szóval érted.

Minden nap egy órás viktimológiai tanulmányút. A tömeg figyeli a kirakatokat, őket figyelik az embervadász ügynökök, mindannyiukat figyelem én - mindezek fölött pedig a mindent látó, Londont behálózó CCTV kamerarendszer. Ez aztán igazolást ad minden hajszolt fogyasztónak, hogy elmondhassa: Nekem nincs üldözési mániám, engem üldöznek!

Na akkor megint a Peter Jones nagyáruház.

Korábban volt már a 2. emelet - Női ruházat, aztán a Basement (alagsor?) - Kínai porcelán és Világítástechnika, majd az 1. emelet - Férfi ruházat. Lám-lám a törekvéseim nem hiábavalóak, ismét egy szinttel fentebb jutottam, egészen a 3. emelet - Gyermek ruházatig.

Itt szeptember elsején, hétfőn kezdtem a munkát, ami azért is csodás, mert ekkor volt az iskolakezdés napja és az összes felső középosztálybeli anyuka ekkor akart iskolai egyenruhát venni a gyermekének. Aztán az őrület három nap alatt le is csengett, engem pedig átraktak az emelet másik végébe a gyermekcipő részlegbe. Azóta ott rendezgetem a csecse kis lábbeliket.

Itt is megvolt a nagy akciózás, a nyárvégi leértékelési hullám, majd néhány nappal később a téli csizmácskák és szőrös cipellők bevezetése.
Azóta oda-vissza berendszereztem a cipőraktárat, számra szám, stílusra stílus, most már minden gyönyörű és áttekinthető. A kis papucsok és tipegő lábbelik most mind ott lógnak a kis műanyag fogasokon, korrektül beszámozva és beárazva.

Van köztük mackós, krokodilos, nyuszis, ördögös, angyalkás, autóversenyzős, vadászpilótás és még sorohatnám. A dísz- és formatervezés elsősorban a szülőknek szól. Ők azok, akik valamelyik cuki figurát örömmel húzzák a gyermekükre, ahogy azzal együtt egy-egy szerepet is. A kisfúknál elsősorban a világoskék színek , a lányoknál pedig értelemszerűen a rózsaszín árnyalatai dominálnak.

Természetesen a gyerekcipő gyártók is rivalizálnak egymással, ezért újabb és újabb dolgokat próbálnak kitalálni. A kreativitásuk és a határtalan hülyeségük már rég meghaladta a szülők és a gyerekek igényeit, de azért még mindig akad olyan vevő, aki megveszi ezeket a cuccokat. Példának okáért itt vannak a rózsaszín pillangómintás kiscsizmák, amelyeken a minták színes ledekből vannak összeállítva, így azok minden lépésnél futófénnyel körbevilágítják gazdájuk kis lábacskáit. Vagy a rózsaszín malacos, bolyhos papucsok, amelyek egyikétől egyszer majdnem szívrohamot kaptam, amikor az a gyanútlan pakolásom közepette felröfögött a kezemben.

De ne gondolja senki, hogy hiába töltöm az időmet a gyermekruházat falai között - íme egy lista az angol cipők sajátos számozásáról. Egy-két aberrált személytől eltekintve, nem hiszem, hogy bárki is akart ezzel különösebben foglalkozni. Ám érdekes megfigyelni, hogy a cipők méretezése nem pusztán eltér a Kontinensen használt cipők méretezésétől (igen-igen, kontinens, hiszen az angolok is így különítik el magukat), de a számok 13 után ismétlődnek is.

Angol gyerek cipők számozása:
3         -   19
4         -   21
5         -   22
6         -   23
8         -   25
8½       -   26
9         -   27
10       -   28
11       -   29
11½     -   30
12       -   31
13       -   32

Angol felnőtt cipők számozása:
1         -   33
2         -   34
2½       -   35
3         -   36
4         -   37
5         -   38
6         -   39
8         -   41
...

Ki se tudtam volna kerülni.
Rögtön a házunk előtt virít egy óriásplakát. Hol virítson, ha nem itt a bangladesi negyedben, hiszen a témája szerint idevág.

Egy szabvány autót látunk a képen, középen függőleges vonallal kettéosztva. Az első mező fölött: "Low cost car insurance that's right for you". A második mező fölött: "Halal car insurance that's right for your faith". Ez kb. annyit tesz, hogy Olcsó autóbiztosítás, ami jó neked + Halal autóbiztosítás, ami jó a sorsodnak.

Halal esetnél többet fizet

A halal szó a muszlimoknál, az valami hasonót jelent, mint a zsidóknál a kóserség. Ami nem halal, az lényegében tisztátalan.

További kommentárt nem fűzök hozzá.
Majd ti megteszitek.

Amúgy már régóta érlelődik egy külön bejegyzés a lakóhelyem környékéről. Na majd előbb-utóbb lesz az is.

Visszatérésem utáni második munkanapom, maga volt a főnyeremény. A munkahely is közel volt, csak át kellett sétálnom a Temze túloldalára. Az ügynökség erre a napra csak egy négy órás melót tudott adni, de azt emelt óradíjjal. Valami olyasmit mondtak, hogy bútorokat kell majd cipelni meg összerakni.

Szóval, reggel feltápászkodtam, ráérősen megreggeliztem és kényelmesen elsétáltam  a Tower mellett a Tower Bridge-en át, és közben lefitymáltam az összes turistát, akik a fényképezőgépüket kattogtatták. Nektek az az ünnep, ami nekem a hétköznap - gondoltam - mintha én is minden nap idejárnék dolgozni.

Egy kis informatikai cégnek kellett két munkásember, akik összeszerelik az asztalaikat. Pár perccel korábban érkeztem, addig Sheila, a titkárnő megkávéztatott és megmutatta, mit kell majd csinálni. Közben befutott a másik kelet-európai munkaerő, Radek, a lengyel srác. Szimpatikus volt, bár már az elején közölte, hogy nem túl jó az angolja, úgyhogy reméli, én mindent megértettem, amit a titkárnő magyarázott.

Sheila bevezetett egy pici helyiségbe, ami az összerakandó nyolc asztalt tartalmazta. Radekkel egymásra néztünk, megállapítottuk, hogy mindez kb. két óra alatt teljesíthető, utána pedig megyünk haza, úgy hogy ezért majd négy órát fizetnek nekünk.

Igen ám, de az asztalokat korábban már apró darabokra szedték valakik, és gondosan eldugtak mindenféle rajzot, amely az összerakást elmagyarázná, vagy legalább egy halvány vázlatot mutatna arról, hogyan néznek ki valójában. Számítógépasztalok, amelyek asztalra alig hasonlítanak és ahogy számoltam, legalább öt lábuk van. Külön-külön van hozzájuk irattartó kisszekrény, amiről még nem derült ki hogyan illeszkedik a nagy egészhez.

Gondoltam, ha az első asztalt összeraktuk, utána már pikkpakk megy a többi, de legalább ez az egy legyen kész. Ahogy Radekkal kihordtuk az alkatrészeket és tanácstalanul körbejártuk azokat, kedvenc csehszlovák bábsorozatom jutott az eszembe. A Kétbalkezeseket Radek is ismerte, úgyhogy a továbbiakban ebben a szellemben folytattuk a szerelést.

Több kupac csavar, még több előre fúrt lyuk az asztallapokban és ami a legszörnyűbb, hogy olyan idomok is voltak, amelyeken se lyuk, se semmilyen illesztési nyom, ami útbaigazítást adhatna. A szintén nyolc darab asztallappal azonos anyagú és színű faidomról rögtön megállapítottam, hogy ezek polcok lesznek. De akkor kell hozzá polctartó elem is, ami persze nem volt.

Lapraszerelhető. Egyre csak ez a szó járt a fejemben.
Aki szerelt már össze IKEA terméket, az tudja, mit éltünk át. Az összerakott és legyőzöttnek hitt bútor felett állva, elégedetten körbenézünk és közben lassan rájövünk, hogy kimaradt egy fél négyzetméteres belső elem, ami magyarázatot ad arra a kupac csavarra is, amit eddig tartaléknak hittünk. A kimaradt elem értelemszerűen csak a bútor újbóli szétszedésével illeszthető a nagy egészbe.
Mindez megfejelve azzal, hogy polak venger dva bratanki, de hogy mondják azt angolul, hogy "úgy tartsd, hogy a rövidebb elem legyen fölül, és amikor az becsusszant, akkor a hosszabbat 90 fokkal elfordítod, én meg a sínbe beletolom a pecket"?

A négyből két óra alatt mégis elkészült az első asztal. Közben az is kiderült, hogy a polcnak hitt alkatrészek ténylegesen is polcok, csak azok nem az asztalhoz, hanem a másik szobában eldugott szekrényekhez valók, amikből szintén nyolc darab van. A nyolc asztal pedig nem is nyolc, hanem négy-négy, mivel nem is egyfélék, jobbosak és balosak, ezzel is nehezítve a kelet-európai munkásemberek életét.

Végül sikerült volna magunkat a négy órás limithez tartani, de a vérszemet kapott dolgozók ráéreztek a kiküldött munkaerőben rejlő lehetőségekre és megkértek még egy-két szívességre. Miután az irodák között kicseréltük az összes lehetséges bútort, Sheila ismét teával, kávéval és ásványvízzel kínált bennünket, valamint adott még egy italra való 10 fontot kettőnknek.

Örültünk, mint majom a farkának. Négy és fél órát legóztunk, élveztük a Temzére való kilátást, jól tartottak bennünket és még borravalót is adtak a végén.

Kell ennél több?