Ha már recepciós állás, akkor nem árt, ha van valami normális ruha az emberen. Az ügynökséges egyenpóló itt nem járja, bár ahogy a kollégáimat megismertem, őket az se zavarná. Ha elég jelentőségteljesen néz az ember, akkor a látogatók úgyis tudni fogják, hogy nekem kell a belépőkártyát villantani.
Mondjuk, vannak egyedek, akiknek az sem elég, ha lassan, tagoltan elmondom, hogy mit szeretnék - de nem is miattuk kell a kék inget felvenni.

Kék ing, kék ing, emlékszem, hogy volt - kell, hogy legyen egy rövidujjú verzió a szekrényemben, de az a költözés során felszívódott. Egyébként biztosan tudom, hogy most is ott bújik valahol a vállfás cuccok között, de azt háromszori nekifutásra sem sikerült elővadásznom. Sebaj, heti öt napos munkára egy ing úgyse lenne elég, úgyhogy irány a Primark.

Talán ez az az áruházlánc, amely a ruhákat a legolcsóbban adja. Persze vannak még ennél is olcsóbb források, de azok már az utcai árusok, valamint a garancia nélküli kategóriába tartoznak. A Primarkban az ember fia/lánya nevetséges összegekért megkap mindent, ami a napi minimálöltözködéshez szükséges.

Itteni viszonyatban a Primark alacsony színvonalúnak számít, ám az otthoni vásárlók a kezüket összetennék, ha ilyen széles választékot és ilyen egyenletes színvonalat kapnának. Ha nem ragaszkodunk a márkajelzésekhez, és beérjük azzal, hogy nem az utolsó divat szerinti a ruházatunk, akkor remekül elbóklászhatunk a sorok között.

Persze nem mindenhol. Számítottam rá, hogy az Oxford Streeten lévő Primark lerakat az nagyobb és forgalmasabb az általam eddig ismerteknél, de hogy ekkora nyüzsi van, az még így is meglepett. Az alsó szint a női részleg. Ahhoz, hogy a magamfajta vásárló felküzdje magát az első emeleti férfiruházatig valóban kell némi elszántság. Van ahol szortírozás nélkül, dombokban áll a ruha, az igentisztelt hölgyek pedig egymás szemét kaparják egy-egy színesebb rongyért. Mindkét karjuk izomtól dagad - jobbról is, balról is vászonszatyor feszíti őket, telepakolva primarkos cuccokkal. A szabadon maradt lábaikkal, orrukkal, szájukkal pedig a kupacokat túrogatják elvakultan (kikapart szemmel), hogy az olcsó ruhák között találjanak egy-egy még olcsóbbat.

A bejáratnál megtorpanok, nagy levegőt veszek, átverekszem magam a földszinten. Utat török a mozgólépcsőig, amelyen már nem működik az Anglia szerte elfogadott húzódj jobbra szabály. Szemem előtt csak egy cél lebeg, megszerezni az áhított kék inget, aztán a lehető leghamarabb, ép bőrrel távozni.

De ez már egy másik történet.