A napjaim meg vannak számlálva.

Ma még kedd, aztán már hirtelen péntek reggel és azon kapom magam, hogy már ülök a buszon és tartok Magyarország felé. A kevéssé kényelmes buszozás nem csak a plusz 20 kg-os csomaghoz kell (hazaköltözés vagy mi), hanem ahhoz is jó lesz, hogy átszelve Európát szépen lassan visszarázódjak a hazai életbe.

Illetve visszarázódni talán mégsem, elég ha belerázódom, de most viszem magammal a megtapasztalt élményeket, a pozitív és cselekvőképes szemléletet, aminek vélhetően még nagy hasznát fogom venni.

A múlt héten voltam az ügynökségemnél, búcsúzóul szépen leadtam a munkaruhákat — hasznukat már úgysem veszem — így meg nem vonják le a fizetésemből. Ment a bakancs, a feliratos egyenpóló, a narancssárga mellény, meg az építkezéses műanyag sisak, pont olyan, mint ami a legóembereknek is van. A sisakot ugyan csak egyetlen napig használtam, de azóta is ott virított a cuccaim között. Holnap még utoljára dolgozom az egyetemen, de ezekre a cuccokra már nagyon rég nem volt szükségem.

Papírok elintézve, hamarosan jön a futár is, hogy a felhalmozott kupacot segítsen hazaszállítani — könyvek, DVD-k, világi hívságok tonnaszám. Amit csak lehet, igyekszem itt tartani, szétosztani a rászorulóknak, de vagy 60 kilónyi még így is megy.
Közben még mindig ott állok az ügynökségen a pultnál, a leltár gyorsan megy, sok sikert kívánnak, címet egyeztetünk, az adópapírt majd hazaküldik, kézrázás és már megyek is kifelé. Közben valahogy az egész nehezen megy, pedig nem ez volt életem munkája, de hát mégiscsak másfél év, és ők most is korrektnek tünnek, csakúgy mint eddig bármikor.

Lehet, hogy öregszem. Rajtakapom magam, hogy elérzékenyülök, de teszem tovább a dolgomat. Úgy teszek, mintha a munkaruhák leadása semmit sem jelentett volna.