Ismét új munkahely. Illetve régi. Vagyishát új, ami régi helyen van. De ez sem igaz.

Szóval, az úgy volt, hogy van a College of Fashion az Oxford Circus mellett, ahová az augusztusi hazaruccanásom után már nem tudtam visszamenni, mert addigra átszervezték az egész rendszert. Aztán jöttek az egynapos lapraszerelések, aztán a Peter Jones féle szőrös gyerek papucsok (nem, ne tessék kiforgatni, itt most tényleg nem a szőrös gyerekekről esik szó).
Majd három nap betegszabi egy szolidabb influenzával és újabb egy-egy nap lapraszerelés. Azt hiszem, ha a múlt héten nem jelentek beteget, akkor most életem végéig a Peter Jones raktáraiban bolyonghatok gyerek papucsokat és női fehérneműket rendezgetve.

Hétfőn már az Earl's Court Exhibition Centerben, ahol szép magyar szóval, expókat szoktak tartani, naszóval ott szedtem darabokra és csomagoltam bubis fóliába, szállításra készre egy teljes olasz konyhabútorstandot (ez egy szó?).
Kedden reggel a Waterstone's könyvkiadó egyik boltjában próbáltam a könyveket szétválogatni fictionre és non-fictionre. Ha ezek után néhány angol kiskamasz úgy nő fel, hogy a tudatában a Brisingr című sárkányos-lovagos regény színtiszta valóság, akkor az valószínűleg majd nekem köszönhető.

Történt tehát, hogy az Oxford Streeten a divatsuli egy másik, távolabbi épületében az egyik dél-afrikai munkaerő hazafelé vette az irányt, így a helyén tátongó űrt most velem próbálják befoltozni. Örülök, hogy visszakerültem ebbe a közegbe, illetve még feljebb is kapaszkodtam a főiskolai szintről egész az egyetemig. Persze itt is csak ajtónálló, recepciós-féle munka van, de legalább értelmiségi, angolul beszélő arcokkal körülvéve. Ráadásul délután 2-től 10-ig, ami az én karakteremnek igencsak kényelmes, mert így nyugodtan lehet a lakótársakkal hajnalig tartó beszélgetésekbe és bulikba bocsátkozni, valamint egy rakás napi teendőt még 2 előtt elvégezni.

Ettől a University of the Arts London mégis csak az Oxford Streetről nyíló egyik utcában van, így az egy órás szünetemben nem nagyon sétálhatok máshová, mint a környékre, ami eddig sem volt a szívügyem. Milliónyi ember, tébolyodott turisták és megszállott vásárlók mindenhol. Így a legújabb szórakozásom, hogy a járda szélén keresek egy betonpadot, leülök és mozizok.

Köröttem a forgatag, mindenki siet valahová. Az emberek fantasztikus akciókat vadásznak és határidős leárazásokat próbálnak még az utolsó pillanatban elkapni. Viszont ami még izgalmasabb, hogy vannak, akik rájuk is vadásznak. Nem csak a légypapírként funkcionáló kirakatokkal, hanem személyesen is. Járókelőnek álcázott, civil ruhás eladók szólítanak le gyanútlan áldozatokat, és angolos, felszínesnek tűnő beszélgetéseken keresztül  próbálják őket rávezetni arra, hogy milyen az a sminkkészlet, ami minden korszerű igényt képes kielégíteni, ráadásul akciós, de sajnos már annyira kevés van belőle, hogy a boltba már nem merik kirakni, mert egyrészt pikk-pakk elkapkodnák, másrészt könnyen méltatlan kezekbe kerülne, ezért azt inkább személyesen csak Neked, csak most, mert látom, hogy Te nem vagy olyan, mint ezek itt. Szóval érted.

Minden nap egy órás viktimológiai tanulmányút. A tömeg figyeli a kirakatokat, őket figyelik az embervadász ügynökök, mindannyiukat figyelem én - mindezek fölött pedig a mindent látó, Londont behálózó CCTV kamerarendszer. Ez aztán igazolást ad minden hajszolt fogyasztónak, hogy elmondhassa: Nekem nincs üldözési mániám, engem üldöznek!