Hosszú hetek teltek el tétlenségben, érdemi munka nélkül. Rájöttem, hogy a tipikusan ügynökséges, monoton raktáros-dobozolós melókból most már elegem van. Egy pár napig, ha kell, akár néhány hétig is csinálom. De úgy érzem, már kiéltem magam.

Újabb és szebb állást nem találtam, sőt már a régi tuti melók sem voltak elérhetők. Hívogattam az ügynökségem, de csak elvétve 1-2 napra tudtak munkát adni. Nyár van, ilyenkor ellepik a diákok a várost és elviszik azt a kevés melót is, ami esetleg elérhető lenne. Arról nem beszélve, hogy gyűrűzik a pénzügyi válság, hosszú hónapok óta egyre romlik a font - a munkahelyek pedig inkább csak túlélnek és elbocsátanak, semmint új embert alkalmazzanak.

Fogtam egy papírt és nagy kétségbeesésemben leírtam rá, hogy jelen helyzetemben milyen melót tudnék magamnak elképzelni. Persze nem konkrétan, de azért kellő határozottsággal felsoroltam, mi mindent remélek a leendő állásomtól.

Aztán pár hétre rá jött Gabriel barátom, és beajánlott a munkahelyén, a London College of Fashionnél. Ez afféle szenzációs recepciós állás. Nyitni és zárni kell az épületet, a riasztót bekapcsolni vagy éppen hatástalanítani. Kedvesen mosolyogni a látogatókra, jólnevelten köszönni, és a mi merre van és meddig van nyitva kérdésekre készségesen válaszolni.
Nem, igazából mégsem tipikusan recepciós állás, ugyanis van erre párhuzamosan egy másik ember is. Viszont én vagyok az, aki továbbítja az irodákba a küldeményeket, legyen az egy boríték vagy hat zsák cement. Ha felújítás, festés, átalakítás van, akkor én vagyok, aki a munkás szakik előtt és után oda és vissza tologatja a bútorokat. Szóval, egyszerre lehet a bejáratnál ülni és elbújni a számítógép monitorja mögött, ugyanakkor egy 3 méteres faládával egyensúlyozni a hatodik emelet és a földszint között. Megszakadni nem kell, de minden napra jut valami pakolós, cipekedős, "csavarozzuk vissza a polcot a helyére" munka.

Az út túloldalán ott a John Lewis helyi áruháza. Csak át kell pillantanom, hogy tudjam honnan jöttem. Ha még ez sem elég, akkor van szemétprése is az iskolának. Sajnos már nem tölthetem vele az egész napot, de napi néhány perc még így is jut.

Gabriel most hazautazott két hétre, addig itt elláthatom a feladatát. Most majd én utazok haza, és ő visszaveszi a helyét, ám Franco, a főnökünk már most tervezgeti, hogy a jövőben Gabriellel párban milyen jól fogunk majd együttdolgozni.
Úgy legyen!