Volt némi panasz, hogy mostanság nem írok arról, hogy mi van velem munkaügyileg. Na akkor most.

Volt a szemétpréselős meló a Peter Jones raktárépületében (az Extraman ügynökségen keresztül), ez ugye még fél évnél is tovább is tartott és csak az épület bezárása vetett ennek véget. Ennek örültem, mert változtatásra kényszerültem.

Az Extramannél egyébként nagyon jó kis helyem van, szeretnek és megbíznak bennem. A jelek szerint akkor is kapok tőlük munkát, amikor másoknak nem tudnak adni, szóval valami elsőlistás emberré avanzsáltam, amihez nem kellett túl sokat tennem, csak rendesen bejárnom dolgozni. Ha hívtak mentem, és persze eleinte én is hívogattam őket, hogy akkor van-e újabb meló, mert ez nekem fontos.
Itt nagyon sokan csak napokra vagy 1-2 hétre kapnak munkát, aztán az első kisebb kudarcélménynél továbbállnak. Nekem is úgy mondták eleinte, hogy az ügynöskégeknek a nyakára kell járni, hívogatni kell őket, ha látják, hogy akarok és nincs baj velem, akkor jó eséllyel hosszabb távra is lesz munkám. Ez ugyan nem garancia, de nekem tényleg bevált.

Aztán voltak nagyszabású reményeim egyéni vállalkozással kapcsolatosan, ami végül több tapasztalattal járt, mint sikerrel. (Na mi ez, ha nem eufemizmus?)
Így aztán elvállaltam az Extramantől egy újabb melót, a dobozolást, de az is csak arra világított rá, hogy ebben a közegben nincs sok keresnivalóm.

Aztán jött egy iWiW-es hirdetés, ami ugyan nem végződött rosszul, de szigorúan csak alkalmi volt. Kb. két hetet dolgoztam parkettákat csiszolgatva és olajozva, csak hát mindezt bejelentetlenül.

Jó kis meló volt. Kívülről nézve ez is elég monoton, mégis az, hogy láttam az okát és értelmét a munkának, amit végzek - valamint az, hogy faanyaggal dolgoztam és nem vasketrecekkel, szeméttel és kartonpapírokkal, az nagyban meghatározta a hangulatomat.

Aztán megint Extraman. Egy pici raktár Észak-Londonban tele lengyelekkel és betartatlan munkavédelmi előírásokkal. Egy tipikus kisvállalkozás, ami túlnőtte magát. A raktár is túlzsúfolt, elférni alig lehet és megfeszítve kell dolgozni. Némely kolléga 2-3 méter magasban csimpaszkodik az állványzaton, onnan dobálja le a dobozokat, amiket tovább kell passzolni, mint az építkezésen a téglát. A targonca már nem férne oda, úgyhogy csimpaszkodva kell feltenni és levenni a cuccokat.
A cég női ruhával foglalkozott, így a dobozok általában nem voltak nehezek. Általában. Aztán amikor 20 ugyanolyan repülő doboz után az egyik 3 kiloval nehezebb, akkor az ember meglepődik. Aztán azt érzi, hogy fáj a mellkasa. Aztán mindkét csuklója. A lábfejem nem fájt, még annak ellenére sem, hogy figyelmetlenségből kétszer átmentek rajta a békával. Na erre jó az acélbetétes.
A szám is egy kicsit bedagadt, de hát a repülő kartonboz már csak ilyen. Azt mondták, ne keseredjek el, nézzek csak rá a spanyol kollégára, ő is két hét alatt mennyire belejött. Ránéztem, és azt láttam, hogy összeszorítja a fogait és nem sír. Bravó, szóval ez vár rám is.
A kemény munka még csak-csak, de hogy veszélyben is éreztem magam, az oda vezetett, hogy három ledolgozott óra után szóltam a menedzseremnek, hogy akkor ennyi. Nem volt meglepve, megértően bólogatott és visszafordult az íróasztalához.

Aztán egy hét itthon töltött tökölés, egy év alatt az első meló nélkül töltött időszak. Voltak korábban is szüneteim, de mindegyik csak néhány napos és mindig tudtam, hogy utána hogyan tovább.

Közben Sadával (aki 8 hónap után szintén otthagyta a munkahelyét) elkezdtünk egy világmegváltós prodzsektet kidolgozni. Persze a magunk szerény eszközeivel, de felismerve a londoni élet rejtett sajátosságait, ketten vágunk neki megváltani a világot és ezzel némi pénzt keresni. Hogy pontosan mi is lenne ez, azt nem írom le, bízva abban, hogy mégis megvalósítjuk. Úgyanis még nem kezdtük el, csak előkészítettük, aztán gyorsan leálltunk vele.

Most két hete megint Extraman, ismét a Peter Jonesnál, de nem szemétpréselés, hanem a hét szintes áruházukban árufeltöltés. Eddigi legtutibb melómnak tűnik, végre egy angol áruházban, túlnyomórészt angol munkatársakkal, angol vevők között. Legalább a nyelv ragad rám. A legnagyobb gondom az, hogy egyenetlenül van munka, sokszor semmit nem kell csinálni, de mégis csináljak úgy mintha dolgoznék. Ennél agyrohasztóbb aligha van, de ha nem adnak, akkor majd kezdek magamnak új munkákat kreálni, úgyhogy nem fogok unatkozni.

A munkaidő fél 7-től fél 3-ig, úgyhogy utána szabad vagyok. Félállásban még mindig marad idő a világmegváltásra. Ha Sada is úgy akarja...