Visszatérésem utáni második munkanapom, maga volt a főnyeremény. A munkahely is közel volt, csak át kellett sétálnom a Temze túloldalára. Az ügynökség erre a napra csak egy négy órás melót tudott adni, de azt emelt óradíjjal. Valami olyasmit mondtak, hogy bútorokat kell majd cipelni meg összerakni.

Szóval, reggel feltápászkodtam, ráérősen megreggeliztem és kényelmesen elsétáltam  a Tower mellett a Tower Bridge-en át, és közben lefitymáltam az összes turistát, akik a fényképezőgépüket kattogtatták. Nektek az az ünnep, ami nekem a hétköznap - gondoltam - mintha én is minden nap idejárnék dolgozni.

Egy kis informatikai cégnek kellett két munkásember, akik összeszerelik az asztalaikat. Pár perccel korábban érkeztem, addig Sheila, a titkárnő megkávéztatott és megmutatta, mit kell majd csinálni. Közben befutott a másik kelet-európai munkaerő, Radek, a lengyel srác. Szimpatikus volt, bár már az elején közölte, hogy nem túl jó az angolja, úgyhogy reméli, én mindent megértettem, amit a titkárnő magyarázott.

Sheila bevezetett egy pici helyiségbe, ami az összerakandó nyolc asztalt tartalmazta. Radekkel egymásra néztünk, megállapítottuk, hogy mindez kb. két óra alatt teljesíthető, utána pedig megyünk haza, úgy hogy ezért majd négy órát fizetnek nekünk.

Igen ám, de az asztalokat korábban már apró darabokra szedték valakik, és gondosan eldugtak mindenféle rajzot, amely az összerakást elmagyarázná, vagy legalább egy halvány vázlatot mutatna arról, hogyan néznek ki valójában. Számítógépasztalok, amelyek asztalra alig hasonlítanak és ahogy számoltam, legalább öt lábuk van. Külön-külön van hozzájuk irattartó kisszekrény, amiről még nem derült ki hogyan illeszkedik a nagy egészhez.

Gondoltam, ha az első asztalt összeraktuk, utána már pikkpakk megy a többi, de legalább ez az egy legyen kész. Ahogy Radekkal kihordtuk az alkatrészeket és tanácstalanul körbejártuk azokat, kedvenc csehszlovák bábsorozatom jutott az eszembe. A Kétbalkezeseket Radek is ismerte, úgyhogy a továbbiakban ebben a szellemben folytattuk a szerelést.

Több kupac csavar, még több előre fúrt lyuk az asztallapokban és ami a legszörnyűbb, hogy olyan idomok is voltak, amelyeken se lyuk, se semmilyen illesztési nyom, ami útbaigazítást adhatna. A szintén nyolc darab asztallappal azonos anyagú és színű faidomról rögtön megállapítottam, hogy ezek polcok lesznek. De akkor kell hozzá polctartó elem is, ami persze nem volt.

Lapraszerelhető. Egyre csak ez a szó járt a fejemben.
Aki szerelt már össze IKEA terméket, az tudja, mit éltünk át. Az összerakott és legyőzöttnek hitt bútor felett állva, elégedetten körbenézünk és közben lassan rájövünk, hogy kimaradt egy fél négyzetméteres belső elem, ami magyarázatot ad arra a kupac csavarra is, amit eddig tartaléknak hittünk. A kimaradt elem értelemszerűen csak a bútor újbóli szétszedésével illeszthető a nagy egészbe.
Mindez megfejelve azzal, hogy polak venger dva bratanki, de hogy mondják azt angolul, hogy "úgy tartsd, hogy a rövidebb elem legyen fölül, és amikor az becsusszant, akkor a hosszabbat 90 fokkal elfordítod, én meg a sínbe beletolom a pecket"?

A négyből két óra alatt mégis elkészült az első asztal. Közben az is kiderült, hogy a polcnak hitt alkatrészek ténylegesen is polcok, csak azok nem az asztalhoz, hanem a másik szobában eldugott szekrényekhez valók, amikből szintén nyolc darab van. A nyolc asztal pedig nem is nyolc, hanem négy-négy, mivel nem is egyfélék, jobbosak és balosak, ezzel is nehezítve a kelet-európai munkásemberek életét.

Végül sikerült volna magunkat a négy órás limithez tartani, de a vérszemet kapott dolgozók ráéreztek a kiküldött munkaerőben rejlő lehetőségekre és megkértek még egy-két szívességre. Miután az irodák között kicseréltük az összes lehetséges bútort, Sheila ismét teával, kávéval és ásványvízzel kínált bennünket, valamint adott még egy italra való 10 fontot kettőnknek.

Örültünk, mint majom a farkának. Négy és fél órát legóztunk, élveztük a Temzére való kilátást, jól tartottak bennünket és még borravalót is adtak a végén.

Kell ennél több?