Akár az odaégett zsiradékot a serpenyő aljáról hajnali 9-kor kikapartam magam az ágyamból, és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Közben az "én az értelmiségi osztály oszlopos tagja vagyok" mondatot mantráztam magamban, ezzel állva ellen a késztetésnek, hogy hagyjam az egész mozizást a francba. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük szépen az elején!

Szintén a szemétpréselős időszakomnak köszönhetem, amikor rákaptam a minőségibb angol lapokra. Akkoriban rengeteg ilyet kidobtak, sokukat originál állapotban, befóliázva. Néha még aznap délután hozzájutottam ezekhez, de a legjobb az volt, amikor a vasárnapi mellékletekkel teli kiadásokat kaptam kézhez (a hét elején). Azt nem állítanám, hogy azóta is rendszeres olvasója vagyok a Guardiannek, a Timesnak, a Daily Mailnek, a Telegraphnak vagy akár az Independentnek. Különösen, hogy annyira azért nem jó az angolom, de végigküzdöttem magam jónéhány cikken es elemzésen, így ráéreztem, hogy milyen élet van a mindennapi ingyenes bulvárszeméten túl (London Paper, London Light, Metro).

Így történt, hogy a Sunday Times Culture mellékletében ráakadtam ingyenes mozijegyekre. Mindehhez csak egy netes regisztráció és gyorsaság szükséges, így a premier előtti vetítésekre kiosztott 200-250 jegyből mindig meg lehet csípni egyet-kettőt. (Remélem, hogy ezzel a cikkel nem rontottam le az esélyeimet!)

Legutóbb az Oliver Stone-féle George W. Bushról szóló, életrajzi mozira lehetett jegyeket nyerni. A címe: W. Azt hiszem, ez már az a kategória, amit nem szívesen nézek felirat nélkül, a témájánál fogva gyanús, hogy a sok utalás és politikai szakkifejezés miatt még magyarul is nehezen érthető. De egy ingyen mozizást mindeképp megér.

Mivel két jegyet nyertem, ezért Guffy barátomat hívtam a vasárnap délelőtti filmnézésre, előre felhívva a figyelmét, hogy a szombat esti party nem lehet akadálya a mozizásnak. Tehát korán kell befejezzük a mulatozást és frissen, kipihenten vágunk neki a filmnek!

Másnap (ami ez esetben aznap reggelre esett) a tükörbe nézve nemcsak gyűrött és kialvatlan ábrázatot láttam, hanem még fogkrémszerű maszatnyomokat is az arcomon. A squat buliban éppen mikor tetőfokára hágott a hangulat, az egyik jóember vigigfúrta magát a tömegen és a krémes dobozkájából tunkolva, néhány rutinos mozdulattal indián harcijeleket mázolt a táncolók arcára.
A maszatot még le tudtam mosni valahogy, de a mongol ívhegesztő ábrázatot már nem. Elkezdtem ébresztgetni Guffyt, aki nagyjából ugyanezt a jelenetsort tudta produkálni.

Ha törik, ha szakad, el fogunk menni erre a mozira, akárki meglássa!

Felkerekedtünk és hősnek mutatva magunkat titkon arról álmodoztunk, hogy milyen jót fogunk hunyni a mozi sötétjében. A mozi Greenwichben volt, DLR-ral (magasvasút) tőlünk egész gyorsan oda lehet érni. Az első nagyobb akadály a DLR lépcsősora volt, ami — legnagyobb felháborodásunkra — ezúttal fölfelé vezetett.
Aztán minden megálló végén, az ajtók zárodása előtt ott volt az a magas sípoló hang, ami Guffy barátomból furcsa rángásokat váltott ki. Nem volt nehéz együttéreznem vele.
Aztán ott volt a reményteli lehetőség, hogy esetleg lekéssük a mozit és  hamarabb visszajutunk az ágyikónkba, de ez sem sikerült. Baljós módon egyre közelebb kerültünk a vetítéshez.

Aztán a sors fintorának avagy mosolyának köszönhetően (tényleg nem tudom) megláttuk a csoportosulást a mozi előtt.
Az utcán emberek tébláboltak tanácstalanul — kezükben fehér papírlapot szorongatva. Mint kiderült, a lapok az otthon kinyomtatott regisztrációik voltak, akárcsak nekünk, hasonlóan szerencsés nyerteseknek. Szerencsés vagy szerencsétlen, ez bizony nem nem derült ki egyértelműen, ahogy az sem, hogy miért marad el a vetítés.
A mi szempontunkból nézve mindegy is, hirtelen még azt se tudtuk eldönteni, hogy bosszúsak legyünk vagy örüljünk.

Végül is a magaskultúra oltárán meghoztuk az áldozatot. A filmet ugyan nem láttuk, de ez már nem rajtunk múlott.