Egy szelet kenyér. Ennyi volt, amin a legutóbb sikerült nagyon kiakadnom.

A lakótársaim, Klári és Robi áldott jó emberek. Fiatalok (huszonegy-két évesek), faluról jöttek és dolgoznak keményen. Eszményi párként működnek pedig még csak fél éve ismerik egymást. Korukhoz képest gyakorlatiasnak és talpraesettnek tünnek, bár összességében ők se keresnek többet, mint a londoni magyarok nagy átlaga. Valahol a minimálbér fölött egy kicsivel.
Már most úgy viselkednek, mintha 30 éve együtt élnének. Ismerik egymás rezdüléseit, vitatkoznak nagyokat, de azt is úgy, mint akik már évtizedek óta folytatnák a vitát. Bevett fordulatok, érvek, ellenérvek, kompromisszumok, nagy kibékülések és összebújások.

És a közös vacsorák. Ha éjfélig tart a munkaidő, akkor is megtartják a közös étkezést. Irigylésre méltó. Öntudatlanul is ápolják a klasszikus családmodellt, minden nap legalább egyszer (de inkább többször) találnak rá alkalmat, hogy az asztal mellett is együtt (l)ehessenek és egy röpke másfél órás vacsorát lebonyolítsanak.

Az, hogy mi mindent esznek, az már kevésbé klasszikus.
Főzni talán tudnak, de jó esetben is csak felturbózott tasakos leves és elkészített mirelit cuccok kerülnek főételként az asztalra. Vagy ami még gyakoribb, hogy a sarki gyorskajáldából hoznak dobozolt csirkét, sültkrumplit meg minden olyasmit, amit ilyen helyeken árulnak. Első fogás, második fogás.

Aztán jönnek a chipsek és az üdítők. Pringles-féle fűszeres krumpli és kukorica rágcsák, melléjük pedig napi több liter kóla, sprite, rostos levek tetrapack és pillepalackos kiszerelésben felsorakoztatva az asztalon.
Aztán a desszertek. Sütik, kekszek, édes örömök. Majd ezen felül jön még a csoki, illetve a csokis doboz, benne XXL-es méretű extra adagok - nagy testű, nagy étkű, sokgyermekes családok számára. Ezekből a Kinder Bueno, Kit Kat és más hasonló, tévében látott fajták előnyt élveznek, minden este egy-egy ilyen dobozt jóízűen el is tüntetnek.
Ezek után jöhet a desszertek desszertje a parfé. Általában az Icelandből, de néha a Sainsbury's-ből egy-egy specifikus fajta. Ezt aztán eszik hetekig, amíg azt a bolt le nem veszi a kínálatából, vagy amíg a szervezet nem telítődik, és olyankor lehet egy másikra váltani.

Fogyasztói örömük a legkevésbé sem önző, szívesen invitálnak bárkit, aki az asztal közelében megfordul. Engem is kínáltak már hol ezzel, hol azzal - jól is esik -, de hozzá kell tennem, én magamtól két hónap alatt nem eszek meg annyi előre csomagolt műkaját, mint ők egy este alatt. Mindezek ellenére egyikük sem kövér, vagy különösebben testes - nem is értem hogy bírják.

Aztán tegnap láttam, ahogy Klári kibontott egy originál csomag szeletelt kenyeret. Egy laza mozdulattal leemelte a legfelső vastag darabot és azzal a mozdulattal ki is dobta azt a szemétbe. Kérdezem, mit csinálsz, talán penészes volt? Nem, mondja, csak azt úgysem enné meg senki. Zavaromban csak azt a közhelyet tudtam benyögni, hogy Afrikában közben meg éheznek, de hát ez így is van.

Több, mint fél évig dolgoztam szemétprés mellett, de ettől függetlenül most is nap, mint nap az utcákon látom, mi mindent minősít az angol társadalom szemétnek.
Azt még valahogy tolerálom, ha megromlik az étel és azért kell kidobni. Egyszerűen figyelmetlenségnek vagy feledékenységnek tudom be, ami sokunkkal előfordult már. De hogy valaki előre megfontolt szándékkal dobja ki az ételt, az nekem új. Eszembe jut a a cigány lakodalom, ahol csak beleharapnak a kikészített finomságokba, aztán már dobják is ki őket, hogy belefoghassanak a következőbe. Vagy a pohár whiskey, amiből előbb a földre locsolnak, hogy meghozzák az áldozatot.

Lehet, ez a kis darab kenyér is efféle áldozat lenne? Vagy a harmadik világ éhezői az áldozatok? Vagy Klári és Robi, akik nem tudnak betelni a jóval? Vagy én lennék áldozat, aki fennakad az ilyen apróságokon, ahelyett hogy túltenném magam rajta?

Hiába, a bőség nagy úr.