Disz íz London

Ez a bejegyzés aztán tényleg nem volt tervezve, de hát mégis csak idekívánkozik.

Jöttem hazafelé a Towertől (onnan csak néhány perc az új kecó) és mit látok útközben? Na mit? Egy angol lányt. Angol volt, annyi bizonyos, hiszen az arca, az alkata meg a járása is olyan nagyon angolosra sikeredett. Csakhogy a pólója az, ami szemetszúrt. Fekete alapon arany betűkkel hímezve: SZIGET.

Angliában, helyi lakoson magyar felirat. Ilyen pólókat látni a hazai Fesztiválon tucattal, de hogy hazajőve is hordja, attól megdobbant a szívem. Hiszen a magyarokon kívül úgyis csak azok értik, aki tudják, hogy mi fán terem a Sziget.

Andrissal kimentünk a Margit-szigetre.

Ha jól számolom, akkor kerek 10 éve voltam először a Szigeten.

Ilyenkor el szokás modani (tehát én is elmondom), hogy ez a Sziget már nem az a Sziget. Ez mondjuk igaz. Már rég eltüntek az iszunk-hányunk-belefekszünk egyének, sőt már a magyarok is egyre kevesebben vannak. Volt egy olyan érzésem, hogy napközben többet beszéltem angolul, mint itt Londonban - de egyáltalán nem bántam. Nem nézegettem statisztikákat, de a külföldiek számát, olyan 70%-ra saccolom.
És mégis. Bármennyire professzionalizált, profitorientált, a többi nagy nemzetközi fesztivál mellé felzárkózott örület a mai Sziget, valahogy mégiscsak a miénk. 

Nakéremszépen.
Ma már csütörtök. Nemrég érkeztem vissza két hetes hazai kiruccanásomból. Ezúttal a változatosság és a költséghatékonyság kedvéért kocsival. Alig 24 óra alatt. 1900 km az nem is olyan kis táv, váltott sofőrrel és rövid szünetekkel megoldható a dolog. Az interneten talált telekocsinak is megvan az a veszélye, hogy mire minden utas és csomag a helyére kerül, addigra tényleg tele lesz a kocsi, és a lábunknak már csak a saját nyakunkban lesz hely. Viszont háztól házig visz, és végre megvolt a Calais - Dover kompos átkelés is - és a Seven Sisters után itt is megcsodálhattam a fehér sziklákat.
Igaz ugyan, hogy hajnal kettő, koromsötét - amit látni lehet, az maximum a szomszéd hajó vagy a pislákoló kikötői fények, de a túlparthoz közeledve az éjszakában is sejteni lehet a sziklákat. Közelebb érve pedig felénk magasodnak és teljességükben megmutatják magukat. Egyszer majd nappali fénynél is megcsodálom őket.

Ilyen nehezen már rég indultunk el.
Pedig két héttel korábban már le volt zsírozva, hogy akkor ezen a szombaton mindenképp kirándulás. Végül ott álltunk a szokott időpontban a Victorián, de még mindig nem derült ki, hová megyünk. Azt már tuduk, hogy hová nem, mert egy csomó konkrétnak tűnő túraterv rendes térkép és leírás híján kútba esett. A tízfős csapatból egyikünk már beállt a kígyózó sorba jegyeket venni, kettő pedig még nem érkezett meg. A kettő közül az egyik azt is tudta, hová megyünk. Végül a puzzle összeállt, a késők időben befutottak, így a pénztárostól se úgy kellett a retúrjegyet kérni, hogy "Hogyhogy hová? Hát ide vissza!".

A jobb felső sarok az Seaford

A vidéki kirándulások után ezúttal egy tengerparti területet, vagyis a seaside-ot (ejtsd: szíszájd) céloztuk meg. Brightontól egy kicsit keletebbre a Seaford nevű tepüléshez vonatoztunk, aminek egyik különlegessége, hogy ott található a Seven Sisters.

Heten, mint a nővérek - Seven Sisters

Mire megérkeztünk az idő már el is romlott, amolyan igazi angliai esős, borongós klíma fogadott. Kibattyogtunk  a seafordi tengerpartra és örültünk a tengernek. Hiába voltunk Brighton közelében, itt nyoma sem volt a napernyős, vidámparkos, árusoktól nyüzsgő beachnek. Csak maga a szelidítetlen tenger, úgy ahogy azt a kalózos-romantikus filmekből megszokhattuk.

Nem, ő nem kalóz

Számomra mindig is nagy élmény volt volt belebámulni a végtelenbe. Nem tudok vele betelni, legyen az a csillagos ég vagy az óceán. Újabban már az óceánnál kisebb végtelennel is beérem, nekem már az is elég, hogy a tengeren nem lehet ellátni a francia partokig.

Távolban egy fehér tengerjáró

Az emberiség történetében a végtelen meghódítására számos technikát kidolgoztak. Ezekből az egyiket, vagyis a "Had dugjam bele az ujjamat" módszert alkalmazták a csapatból ketten.

Ne piszkáld...

...különben baj lesz!

A táj egyébként elképesztő, számomra ez az igazi vadromatika. A sziklák tetején fű nő és egyéb gyomok. De hiába van nyár közepe, a színük az élénk zöld helyett inkább a barna és a sárga felé húz, érzékeltetve, hogy a kies sziklák és a természet között állandó a harc. Az úton végig erős szél és eső. Ha az esőcseppek nem pöttyöznék össze folyton a kamera lencséjét, akkor nyugottan lehetne itt thrillert vagy horrort is forgatni. A tenger felett titokzatos odukat is találni, amelyekről  gyanítható, hogy vérnyulak lakják. Egy kicsit féltem is, de sikerült a túrát sértetlenül megúszni.

Türelem sziklaperem

Seafordtól egy pár óra alatt szépen elgyalogoltunk a tenger mentén, majd egy hirtelen csavarral a balra vettük az irányt. Erre annál is inkább szükség volt, mivel nem akartunk keresztülgázolni az előttünk a tengerbe ömlő csatornán, valamint közel s távol csak erre remélhettünk vendéglátóipari egységet.

Közel s távol

A megérzésünk nem csalt. Újabb néhány partmenti kilométer után elértük a Golden Galleon nevű helyet, ahol a szíves kiszolgálás mellett a minden idők legmagasabbra nőtt felszolgálónőjével is dicsekedhetnek.

Ebéd után kaptuk magunkat és csalinkáztunk még egy darabon a csatorna mentén, de elegendő idő híján hamarosan vissza kellett fordulnunk.

Délután 3-ra ugyanaz a partszakasz már egy egész más arcát mutatta. A nap kisütött, az apály következtében pedig a tenger visszahúzódott.

Apály

Muszáj volt a sziklákról lemászkálni az ártérre és a kavicsok és kagylók között is csinálni néhány fényképet.

Hosszú hetek teltek el tétlenségben, érdemi munka nélkül. Rájöttem, hogy a tipikusan ügynökséges, monoton raktáros-dobozolós melókból most már elegem van. Egy pár napig, ha kell, akár néhány hétig is csinálom. De úgy érzem, már kiéltem magam.

Újabb és szebb állást nem találtam, sőt már a régi tuti melók sem voltak elérhetők. Hívogattam az ügynökségem, de csak elvétve 1-2 napra tudtak munkát adni. Nyár van, ilyenkor ellepik a diákok a várost és elviszik azt a kevés melót is, ami esetleg elérhető lenne. Arról nem beszélve, hogy gyűrűzik a pénzügyi válság, hosszú hónapok óta egyre romlik a font - a munkahelyek pedig inkább csak túlélnek és elbocsátanak, semmint új embert alkalmazzanak.

Fogtam egy papírt és nagy kétségbeesésemben leírtam rá, hogy jelen helyzetemben milyen melót tudnék magamnak elképzelni. Persze nem konkrétan, de azért kellő határozottsággal felsoroltam, mi mindent remélek a leendő állásomtól.

Aztán pár hétre rá jött Gabriel barátom, és beajánlott a munkahelyén, a London College of Fashionnél. Ez afféle szenzációs recepciós állás. Nyitni és zárni kell az épületet, a riasztót bekapcsolni vagy éppen hatástalanítani. Kedvesen mosolyogni a látogatókra, jólnevelten köszönni, és a mi merre van és meddig van nyitva kérdésekre készségesen válaszolni.
Nem, igazából mégsem tipikusan recepciós állás, ugyanis van erre párhuzamosan egy másik ember is. Viszont én vagyok az, aki továbbítja az irodákba a küldeményeket, legyen az egy boríték vagy hat zsák cement. Ha felújítás, festés, átalakítás van, akkor én vagyok, aki a munkás szakik előtt és után oda és vissza tologatja a bútorokat. Szóval, egyszerre lehet a bejáratnál ülni és elbújni a számítógép monitorja mögött, ugyanakkor egy 3 méteres faládával egyensúlyozni a hatodik emelet és a földszint között. Megszakadni nem kell, de minden napra jut valami pakolós, cipekedős, "csavarozzuk vissza a polcot a helyére" munka.

Az út túloldalán ott a John Lewis helyi áruháza. Csak át kell pillantanom, hogy tudjam honnan jöttem. Ha még ez sem elég, akkor van szemétprése is az iskolának. Sajnos már nem tölthetem vele az egész napot, de napi néhány perc még így is jut.

Gabriel most hazautazott két hétre, addig itt elláthatom a feladatát. Most majd én utazok haza, és ő visszaveszi a helyét, ám Franco, a főnökünk már most tervezgeti, hogy a jövőben Gabriellel párban milyen jól fogunk majd együttdolgozni.
Úgy legyen!

Vannak ugyebár a frekventált helyek.
Trafalgar Square, Picadilly Circus, London Eye, Tower no meg a Tower Bridge. Rendes turista addig nem megy el Londonból, amíg be nem járta az összeset. Persze akad még itt jópár látni- és tapasztalnivaló, de maradjunk csak a felszínen. Mármint a felszínes dolgoknál. Lásd: Oxford Circus.

Oxford Street és Circus

Gabriel barátom után én is a divat kapujában találtam munkát, az Oxford Circus tőszomszédságában, magától a Circustől (akarom mondani, cirkusztól) bő fél percre. Egy divatsuli, a London College of Fashion - amelynek hat épülete is van a városban - hová helyezze a székhelyét, ha nem a divat középpontjába. Van ugyebár az Oxford Street, meg a Regent Street, és van a kettőnek a kereszteződése, az Oxford Circus. Aki még nem járt itt, annak azt mondanám, hogy a londoni Váci utca. De ezt rögtön vissza is szívom, mert ezt nem lehet és nem is érdemes hasonlítgatni.

Reklámarcok

Végig-végig ruhaboltok, divatcégek, napszemcsik és csini cipők. Egy-két kávézó és szendvicsbár, hogy a vásárlásban megfáradt turista szusszanjon egyet, és újult erővel könyököljön akciós drágaságok után. Ha lehet a klasszikus értelemben vett imperializmusnak szimbóluma, akkor az Oxford Street és vele együtt az Oxford Circus, az biztosan az. Fogyasztani jár ide mindenki, van aki a pénzét költi, és van aki csak a szemét hízlalja. Papírtasakot szorongató zombik mindenhol, szájtáti turisták és kiöltözött divathuszárok mindenfelé.

Forgatag

Ha megpróbálunk kívülállók maradni, pillanatok alatt csapdába kerülünk és azt vesszük észre, hogy cinikusan avagy sem, de mi is a bámészkodókat bámuljuk. A tömeg pedig sodor magával, ki tudja merre. A rutinosabbak keresnek egy sarkot, vagy kiszögelést és ott próbálnak megkapaszkodni, de általában ez is csak átmeneti, egyszer onnan is ki kell majd kászálódni.

A Circus felett béke és nyugalom

Külön-külön jó ránézni

Régóta foglalkoztat a kérdés, mitől olyan fene mód felkapott az Oxford Circus. Szépnek nem szép, bár az épületekkel külön-külön nem lenne baj. Karakteresnek nem karakteres, mert például se nem kör, se nem izé, csak egy nagy kereszteződés az egész. Sok márkás bolt, sok ember, sok taxi és sok busz.
Valaki mondja már meg, mi ebben a jó?

Circus Maximus

Dénes barátomnak köszönhetően a vasárnapot Brightonban tölthettem - ő ugyanis ott próbál szerencsét.

Brighton bícs

Brighton a londoniak és a környéken lakók közkedvelt hétvégi kiruccanóhelye. Tengerpartja révén főként a vendéglátásra és a turizmusra épít. Egyébként egy tisztes nagyváros, amely két helység, Brighton és Hove összeolvadásból jött létre, így 2000-ben el is nyerte a city rangot (tehát helyesen Brighton & Hove-nak kéne írnom).
Ez a kiruccanás némileg ráérősebb és nyugisabb volt, mint az első látogatásom, a reggeli busszal érkeztem a Victoriáról és estig maradtam.

Ha vonattal jöttem volna

Békebeli

Végre megnéztük a Brighton Piert, vagy ahogy Dénes franciásan hívja, a Pierre-t.

pier [n] kikötőgát, móló, hullámtörőgát; pillér, hídpillér, elválasztó oszlop

Ez lenne a híres vidámpark, ami ugyan nem valami nagy, de legalább idegesítő. Tény és való, hogy messziről sokkal jobban néz ki. Közelről baromi hangos és nyeli a pénzt. A körhinták mellett két hatalmas terem, tele videojátékokkal, félkarú rablókkal és mindenféle elektronikus csatazajjal. Az ott dolgozóknak garantált a maradandó halláskárosodás.
A játéktermeken kívül, az egyéb ringató-pörgető-hánytató szerkezetek biztos, hogy nekem is tudnának örömet okozni, ám némi visszatartó erőt jelent számomra, hogy pár óra örömködéssel a heti fizetésemet tudnám eltapsolni.
Viszont kitűnő rálátás nyílik onnan a régi vidámparkra, amiből egy katasztófasorozatnak köszönhetően csak annyi maradt, amennyi a képen látható.

Ennyi maradt

Az 1866 óta létező Pier-t 1975 óta már csak koncertteremként üzemeltették, addig, amíg 2002. decemberében egy vihar össze nem omlasztotta a parttal összekötő hidat. Három hétre rá egy újabb összeomlás következett be a móló közepén, majd 2003. márciusában ki is gyulladt. Az összeomlott hídnak köszönhetően a tűzoltók képtelenek voltak megfékezni a tüzet. Az épen maradt részek májusban két egymást követő napon ismét lángra kaptak, kétséget nem hagyva afelől, hogy szándékosság áll mögöttük. Egy évre rá egy erős szél következtében a régi Pier közepe teljesen összedőlt.

Royal Pavilion hátulról
Hogy mit keres a Taj Mahal rokona Dél-Anglia partjainál, az nem egészen világos. Hivatalosan ez egy királyi rezidencia lenne, amelyet a gyarmatosító Birodalom a XIX. század elején építtetett.

A múltkori bejegyzésemnél volt némi panasz, hogy nem tettem fel képet a Royal Pavilionról. Ugyebár Brighton a Pavilion nélkül olyan, mint a Dallas Jockey nélkül. A béke kedvéért tessék, most rakok fel.

 
Nem a Taj Mahal 

Palya Bea régi rajongójaként nehéz elfogulatlanul írni. Úgyhogy meg se próbálom.

Lényeg a lényeg, hogy szombaton Londonban járt és fellépett a Royal Opera Houseban. Tettem rá némi kísérletet, hogy ne menjek el a koncertre, de ez minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült. Megpróbáltam magam azzal áltatni, hogy láttam és hallottam már őt eleget, és egyáltalán nem biztos,  hogy az itteni közegben a tőle megszokott varázslat sikerrel fog járni. Aztán a hét folyamán felhívott egy ismerős, aztán tőle függetlenül egy másik is, aztán már az ötödik. Végül letettem arról, hogy megpróbáljak a Bea koncertjére nem elmenni.

Az Opera House Linbury Studio nevű terme a szépsége miatt nem dicsérhető, de az akusztikája miatt már annál inkább. Hála a termet tervező építészeknek, a technikusoknak és persze a Palya Bea Quintetnek az élmény fenomenális volt. A koncert természetesen egy válogatás volt a Beától ismert gyöngyszemekből. Voltak itt nép- és műdalok magyar, cigány, francia és angol nyelven, autentikus és jazzes tolmácsolásban. Felsorolhatnám a dalokat külön-külön, de minek? Onnantól, hogy Bea kilépett a színpadra, mondott egy rövid angol felvezetőt - onnantól csend.

Béke és nyugalom áradt szét a termen, bekövetkezett az, amire minden koncertre járó (közönség és előadó egyaránt) vágyik. Szétáradt a varázs. A terem minden egyes porcikája, a falak, a székek, a nézők mind megteltek a dallal és azzal együtt részesei lettünk az átható harmóniának.
A módosult tudatállapot azonnal létrejött és fennmaradt egész a koncert végéig. Ezt minden bizonnyal a zenészek is megérezték, élvezték a terem adta lehetőséget és a legjobbat nyújtották. Álljon itt a másik négy zenész neve is, akik nem csak együtt zenéltek Beával, hanem érezhetően együtt is lélegeztek vele, reagáltak minden moccanására: Szokolai Dongó Balázs - fúvós hangszerek, Lukács Miklós - cimbalom, Novák Csaba - nagybőgő és Dés András - ütősök.

Tegyük hozzá, hogy az én zeneszerető,  ám a zenét reprodukálni képtelen botfülemnek már csak az volt ennél is nagyobb élmény, amikor egy-egy rövidebb refrén vagy sorvég erejéig (pl.: Hoppá! :) a közönség is beszállhatott a produkcióba. Ekkor nem csak a lelkemet, hanem az egész testemet is átrezegte a varázs - és botfül ide vagy oda -, ezt elrontani nem lehetett.

A lényeget képtelenség papírra vetni (monitorra meg végképp nem megy), így képzeljük el milyen helyzetben volt Palya Bea, amikor a koncert után a közönség jelenlétében meginterjúvolták. Angolul kellett arról beszélnie, amiről még magyarul is nehéz: mi az, amiből merít, mit jelent neki magyar, cigány, balkáni vagy akár francia dalokat énekelni, mit jelent neki Weöres Sándor Psychéje, egy ízig-vérig női alkotás, amit egy férfi írt.

Kár erről beszélni. Csak hallgatni kell. 

Mostanában nem tudtam folyamatos munkát szerezni, úgyhogy örülök mindennek, ami szembejön. Tegnap egy üdítőpalackozónál pakoltam - a korábbi raktárakhoz képest nem is volt olyan fárasztó.

Nagyraklap
A feladat rendkívül összetett, a diplomás végzettség elengedhetetlen. A nagy raklapokról át kell rakodni a göngyölegeket a kis raklapokra. Egy-egy göngyöleg nem túl súlyos, könnyűszerrel pakolható, persze pár óra után már ezt is megérzi az ember. Így is örültem a munkának, jobb ez, mintha csak itthon ülnék.

Kisraklap
Párban dolgoztam Sergeijel, a livániai orosz sráccal. 21 éves, négy hónapja érkezett Londonba és minden második szava a fuck. Szerinte jól ért és jól beszél angolul, úgyhogy csak velem lehet a probléma, mert gyakran vissza kellett kérdeznem, hogy mit akart mondani. A fuck-os kifejezéseket értettem, csak az egyéb mondatokat nem. Aztán ráállt a fülem, de néha röhögnöm kellett, mert folyton Borat és az ő ékes angolsága jutott eszembe.

Borat Sagdiyev
A göngyöleges toronyépítést is lehet érdekesen csinálni. Sergei mindig úgy pakolt, hogy először maga elé épített egy falat, aztán megpróbált mögépakolni. Gondolkodtam, szóljak-e, de inkább hagytam, hátha neki tényleg jó így. Közben mesélt az életéről, megtudtam, hogy a tundra az valójában egy hazájabéli partyhelyszín, a litván lányoknál pedig nincs szebb a világon. Egyébként pedig fuck-fuck-fuck. Ha még sok van hátra a szünetig azért, ha rövid a szünet azért, ha már véget ért azért,  ha dolgozni kell azért, ha hosszú az út hazáig, akkor meg azért.

A nap végére egész jól összeszoktunk. Sergei sem a fallal kezdte a pakolást és én is megtanultam rendesen használni a fuck-os mondatszerkezeteket. Tapasztalva ezt az végtelenségig optimista hozzáállást, gyanús, hogy lélekben nekünk magyaroknak van némi rokoni kapcsolatunk  a litvánokkal.