Palya Bea régi rajongójaként nehéz elfogulatlanul írni. Úgyhogy meg se próbálom.
Lényeg a lényeg, hogy szombaton Londonban járt és fellépett a Royal Opera Houseban. Tettem rá némi kísérletet, hogy ne menjek el a koncertre, de ez minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült. Megpróbáltam magam azzal áltatni, hogy láttam és hallottam már őt eleget, és egyáltalán nem biztos, hogy az itteni közegben a tőle megszokott varázslat sikerrel fog járni. Aztán a hét folyamán felhívott egy ismerős, aztán tőle függetlenül egy másik is, aztán már az ötödik. Végül letettem arról, hogy megpróbáljak a Bea koncertjére nem elmenni.
Az Opera House Linbury Studio nevű terme a szépsége miatt nem dicsérhető, de az akusztikája miatt már annál inkább. Hála a termet tervező építészeknek, a technikusoknak és persze a Palya Bea Quintetnek az élmény fenomenális volt. A koncert természetesen egy válogatás volt a Beától ismert gyöngyszemekből. Voltak itt nép- és műdalok magyar, cigány, francia és angol nyelven, autentikus és jazzes tolmácsolásban. Felsorolhatnám a dalokat külön-külön, de minek? Onnantól, hogy Bea kilépett a színpadra, mondott egy rövid angol felvezetőt - onnantól csend.
Béke és nyugalom áradt szét a termen, bekövetkezett az, amire minden koncertre járó (közönség és előadó egyaránt) vágyik. Szétáradt a varázs. A terem minden egyes porcikája, a falak, a székek, a nézők mind megteltek a dallal és azzal együtt részesei lettünk az átható harmóniának.
A módosult tudatállapot azonnal létrejött és fennmaradt egész a koncert végéig. Ezt minden bizonnyal a zenészek is megérezték, élvezték a terem adta lehetőséget és a legjobbat nyújtották. Álljon itt a másik négy zenész neve is, akik nem csak együtt zenéltek Beával, hanem érezhetően együtt is lélegeztek vele, reagáltak minden moccanására: Szokolai Dongó Balázs - fúvós hangszerek, Lukács Miklós - cimbalom, Novák Csaba - nagybőgő és Dés András - ütősök.
Tegyük hozzá, hogy az én zeneszerető, ám a zenét reprodukálni képtelen botfülemnek már csak az volt ennél is nagyobb élmény, amikor egy-egy rövidebb refrén vagy sorvég erejéig (pl.: Hoppá! :) a közönség is beszállhatott a produkcióba. Ekkor nem csak a lelkemet, hanem az egész testemet is átrezegte a varázs - és botfül ide vagy oda -, ezt elrontani nem lehetett.
A lényeget képtelenség papírra vetni (monitorra meg végképp nem megy), így képzeljük el milyen helyzetben volt Palya Bea, amikor a koncert után a közönség jelenlétében meginterjúvolták. Angolul kellett arról beszélnie, amiről még magyarul is nehéz: mi az, amiből merít, mit jelent neki magyar, cigány, balkáni vagy akár francia dalokat énekelni, mit jelent neki Weöres Sándor Psychéje, egy ízig-vérig női alkotás, amit egy férfi írt.
Kár erről beszélni. Csak hallgatni kell.
Timi 2008.07.24. 09:50:16
Palya Bea ez év elején három-négy nagyvárost meglátogatott Weöres Pszichéjével, így eljött hozzánk is.
Hogy kultúréhünk csillapodjon, a kolléganőimmel úgy döntöttünk, hogy elővételben megvesszük a jegyeket.
Ezután kikölcsönöztem egy pár cédét, hogy mégiscsak tudjam, mit várhatunk tőle, és amit hallottam, az nagyon nem tetszett, pedig isten látja, nagyon szeretem a népzenét, de a népdalokkal már hadilábon állok.
Odaadtam a többieknek, de ők is csak fanyalogtak.
Aztán eljött a nagy nap. Ebéd közben szétosztottuk a jegyeket, és izgatottan készülődtünk.
És ott ültünk a Művelődési ház színháztermében. És akkor elkezdődött. És akkor mindenki elnémult. És akkor mindenki odaszögeződött a székéhez, és elvarázsolódott, mert Palya Bea boszorkánykodott.
Olyan hangokat, olyan erősen és tisztán kiénekelni halandó ember nem tud. :)
És teljesen megdöbbentünk, hogy eltelt két és fél óra, de mi még mindig hallgatni akartuk, és akartuk, hogy az élmény újra meg újra átjárjon, és hogy az események újra és újra felelevenedjenek, és örüljünk, és borzongjunk és meghatódjunk, hogy mi minden történhet egy fiatal, tüzes cigánylánnyal, aki bizony elément a dolgoknak.
Aki nem hiszi, járjon utána :)
Ádám 2008.07.24. 11:42:24
Előre is köszi.
joco78 · http://tavolazsiatol.blog.hu 2008.07.24. 11:52:56
Írnék én, ha tudnék.
Ezt a Magyar Kultúrintézet szervezte, és a közönség kb. 80%-a magyar volt. A többség magyarul beszélt, akik nem, azok közül pedig sokan a magyar ismerőseikkel voltak. Egyébként nem voltunk sokan, kb. félházzal ment a műsor (ez a szervezőkre nézve ciki).
A közönség nem viselkedett látványosan, nem volt semmi extrém dolog. A tapsokat tisztességgel megkapta a Quintet, az együtténeklés is csak úgy ment mint máshol (egy páran dudorásztak, egy páran nem), de ami fix, hogy a többségnek tetszett, mert ez érződött az egész atmoszférán.
De hogy ebből kik voltak az angolok (nem magyarok), azt sajnos nem tudom. :(
A végén az újságíró, aki az interjút készítette mindvégig angolosan tárgyilagos és visszafogott volt. Hát így nehéz megítélni.
Rokalany 2008.07.24. 21:53:16
Na, szàmomra abban a pillanatban romlik el a dolog. Sakàl-vokàl. Örülök az örömének, de azért egyedül is szeretem meghallgatni ezeket a zenéket...
Szoval szerintem ezt nem lehet botfülnek nevezni, hanem leginkàbb "bothangnak".
joco78 · http://tavolazsiatol.blog.hu 2008.07.25. 09:49:00
Sakál-vokál... Ez kellett az én kis sérült egómnak. Nem elég, hogy kitárulozom, kiteregetem az őszintét, de azért még a fejemhez is vágják, hogy milyen igazad van.
Jól esett volna, egy kis simogatás: nem olyan vészes az, ne add fel, mindenki így kezdte, lehet azt csiszolni - szóval ez most nagyon jól esett :)
Lehet, Nourddine-nal alapítanunk kéne egy zenekart vagy kórust. A néven még gondolkodom. Valószínűleg Botfül, Fahang, Repedt fazék vagy valami hasonlóan kifejező lesz.
Rokalany 2008.07.26. 20:39:41
Nem sértô, csak ôszinte. Mondhatnàd sértôn ôszinte. Egyébként meg minek ide ez a jo kis szomorùsàg? Tudod, van nàlam simogatàs is.
Tessék, elmesélem, hogy én is bothangù voltam. Szerencsére a szüleim kitalàltak egy remek dolgot. Ha hétvégenként hamar fölébredtünk, akkor bekucorodhattunk hozzàjuk az àgyba és rengeteget énekeltünk együtt. (Erdekes modon a szervezetünk hamar hozzàszokott ahhoz, hogy megérezze, hétköznap van-e vagy hétvége, mert amilyen, hamar ki tudtunk pattanni az àgybol ez utobbin, ùgy bottal se lehetett volna kikergetni minket az elôbbin.) Hàt igy lett az, hogy kikupàlodtam. Semmi különös, de jol esik énekelni is és nem üldözök el senkit ha hallatom a hangomat.
Bàr... iskolàsként egy népsdaléneklési versenyre készülve hosszù idôn keresztül napi több oràkat gyakoroltam. Az a vàltozàs mér engem is meglepett. Es az is hogy csak két nap kihagyàs utàn màr nem volt az igazi.
Most is fontos az éneklés, de nyilvàn nem annyira, hogy napi több oràt énekeljek. De làm meg lehet csinàlni.
Vagy itt van példànak Gilgi a tenor, -ugye, mint màsodik. Amikor fiatal volt, a fejébe vette, hogy operaénekes lesz. Ennek nem örült senki, mert otthon öblögette a hangjàt és ahogy ô utolag bevallotta, annak idején olyan volt a hangja, mint egy jeges szélvihar. De ô elhatàrozta és csak azért is hôstenor lett.
Na, akkor most hogy lesz? Bùnak ereszted a fejedet, csakazértisezel, vagy elhiszed, hogy nem az énekhangod miatt szeretünk, de szeretünk.
Aztàn még az jutott az eszembe, hogy milyen érdekes, hogy van amit botnak, van, amit meg fànak titulàlunk. Merthogy külföldre szakadt hazànk lànyànak azért végre beugrott, hogy azt ùgy mondjàk, hogy fahangù. Szoval, botfülû, de fahangù, fafejû, fakezû, falàbù, fatökû… Akkor miért nem fafülû? Es persze lehetne melléjük egyéb jelzôt is talàlni, de ha màr igy az anyagmegnevezéséknél tartunk, akkor a sziv meg miért kô?
Egyszoval sikerült egészen messzire elkalandoznom a témàtol. De még megint eszembe jutott valami… Na, hogy ehhez mit szolsz !
Csipike. Ami szeretne nagyobbra nôni, de a Rettenetes Réz ùr nap mint nap bebizonyitja neki, hogy egy hajszàlnyit sem. Kedves baràtja, a Nyùl meg igy szol : « Egyet se bùsulj, Csipike. Igaz, hogy kicsi vagy, de daliàs.» «Ez nàlam megvan, bolintott elégedetten Csipike ».