(A változatosság kedvéért ismét egy filmajánló.)
A képen látható kis robot már évszázadok óta kapargatja a szemetet és épít belőle egyre nagyobb kupacokat.
Amerika egyik nagyvárosában vagyunk, és a felhőkarcolók lassan eltörpülnek a szeméthalmok között. De Wall-E csak présel és pakol rendületlenül.
Idétlen robotteste ellenére ő az utolsó emberi(???) lény a Földön, de könnyen lehet, hogy a Földön kívül is. A hús vér emberek már évszázadokkal ezelőtt elhagyták, illetve kiszipolyozták a bolygót - az utolsó itt töltött éveikben pedig Wall-E-hoz hasonló takarítórobotokat használtak. Most a bolygó teljes egészében az övé, no meg a kis csápos csótánybarátjáé, aki jóban koszban követi őt.
Egyébként a munkák közti szünetekben Wall-E igazi musicalrajongó. Nem tudja megunni a szemétből turkált XX. századi zenés-táncos videokazettát, amelyen még igazi emberek vallanak rózsaszín ködös szerelmet egymásnak, és távolodnak kéz a kézben a szűkülő a kameranyílásban.
Csótánybarát ide vagy oda, Wall-E is egy igazi társra vágyik.
És ekkor, 700 év után először űrhajó érkezik a Földre...
A Pixar és a Disney stúdiók közös produkciója igazi csemege. A gyerekek imádni fogják, a szülők úgyszintén, a számítógépes grafika rajongói ugyancsak, a hozzám hasonló filmes utalásokra és sci-fire gerjedő mozifanatikusok pedig teljesen le lesznek nyűgözve.
Egy emberek nélküli bolygón a beszéd szinte teljesen a háttérbe szorul, Wall-E inkább csak gügyörészik és nyekereg. A szemétkupacok és azok összetevői mind magukért beszélnek.
A Wall-E nem csak annyit mond, hogy a fogyasztói társadalom egy beteges és elvakult kultúra, ahol az emberek felelőtlenül felélik a saját környezetüket, hanem egy torz tükrön keresztül megmutatja azt is, hogy mi marad utánunk (belőlünk). Itt a mozi jóval túllép a jajjdejópofa! Wall-E is megmondta, hogy ne szemetelj közhelyes üzeneten, hanem hála a zseniálisan megírt és izgalmas forgatókönyvnek végig is viszi az abszurditásból induló és további még abszurdabb helyzetekbe ívelő történetet.
Talán a szemétpréselős múltam miatt vagyok elfogult, de tényleg baromi jó a film. A Disney utóbbi produkcióinál egyre gyakrabban látni, hogy képesek ironizálni saját magukon. Bár továbbra is gyártják a tömegeket vonzó családi mozikat, a szeretet mindent legyőző erejéről mesélnek, mégis a klasszikus és jólbevált eszközök mellett erőteljesen jelen van az abszurd humor.
Egyszerűen nyerítve kellett röhögnöm, amikor Wall-E kacatos raktárában többek között felbukkan egy falra szögezett díszhal, amely Bobby McFerryn hangján énekli a Don't Worry, Be Happy!-t. Ne legyenek illúzióink, ha az emberek után tényleg marad valami, akkor az valahogy így fog kinézni.
A történet természetesen nem hagyja cserben a gyerekeket, happy enddel végződik, de kicsit távolabbról, nem nehéz némi űrodüsszeiás párhuzamot felfedeznünk. A civilizáció (vagy akkor ezt most minek is nevezzük) új szakaszába lép, minden jobbra fordul, de valami azért mégse stimmel. Anélkül, hogy részleteket árulnék el, egy kicsit olyan ez, mint a Brazil című film elnyomott főhőse, aki álmaiban hatalmas szárnyakkal, szabadon suhan az égen. Ám valahol már az álmai is megnyomorítottak, mivel ezek a szárnyak vasból vannak. Igaz, ő már ezt észre sem veszi, neki ez a természetes.
A mozi végét pedig tessék szépen megvárni, nemcsak azért mert jólneveltek vagyunk, és megadjuk a tiszteletet az alkotóknak, hanem mert nagyon jó a Down To Earth című Peter Gabriel szám a film végén, valamint a poénok egy jelentős része a stáblistába van beleaplikálva. De tényleg.
Amúgy kifelé menet a teremből elszomorító volt azt konstatálni, hogy papírpoharakon és popcorn hegyeken keresztül kellett bukdácsolnunk.
Hol van ilyenkor Wall-E, hogy feltakarítsa a szemetet?
Nem, itt most nem az új munkámról lesz szó.
Londonos bankrablós
A 
Biztos, ami biztos, másnap este már négyen jöttek, hogy segítsék Attilát a kiköltözésben. Abdul a vita első fele után visszahúzódott, átment az utca túloldalára, a sarok takarásából próbálta meg követni az eseményeket. Hagyta, hogy a három fiatal maga érvényesüljön. Volt is nagy hangoskodás, üvöltözés bangla módra, valamint Attila cuccainak a kirámolása a folyosóra. Attila persze meglepődött, valamiért nem vette komolyan, hogy itt eddig fajulhatnak a dolgok. Az egyik kopasz, napszemüveges srác - akit eddig még sosem láttunk - vitte a szót, hangoztatta, hogy ő itt a landlord, persze ezt semmilyen papírral nem tudta igazolni. Veréssel fenyegették Attilát, aki hajlandó is volt a kiköltözésre, csak néhány órányi haladékot kért, amíg megoldja a cuccainak az elszállítását. Próbálták a kaució vissza nem fizetésével is megzsarolni.
Abdult legutóbb Wattohoz a Star Wars univerzum kalmárjához hasonlítottam. Azt akkor még nem tudtam megítélni, hogy vajon tényleg olyan kis hal-e, mint amilyennek látszik. De most már tisztán látom, hogy valóban. A háttérben pedig ott van Jabba, a csillagközi gengszter, aki a számunkra láthatatlan és érinthetetlen maffiózó. Lehet Jabbanak nincs is a nevére írva semmi, de az biztos, hogy az Abdul-féle idegeskedés az annak szól, hogy neki is el kell számolnia Jabba felé. Másrészt hőn szeretett főbérlőnk a kauciókat, valamint a többletbevételeket próbálja lecsipegetni inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Jópár londoni munkahelyen megfordultam már, de eddig mindenhol különös gondot fordítottak a tűzvédelemre. A tűzvédelmi előírásokat nagyon szigorúan veszik, nem elégszenek meg a porraloltó készülékek szavatossági idejének ellenőrzésével. Külön külső és belső ember van a tűzoltó és -észlelő berendezések ellenőrzésére, valamint minden héten tartanak egy 15-30 perces tűzpróbát, amikor is a riasztóberendezéseket, hangszórókat, szignálokat, menekülőutakat és vészkijáratokat egyenként ellenőrzik. A személyzet ilyenkor hangszórón keresztül vagy személyesen mindig tudatja, hogy a próba elkezdődött és ugyanígy elismételve azt is, hogy a próba végetért. Közben percekig búgó szirénahang, vagy idegesítő sípolás, esetleg nyugodt női hang járja be a csarnokot, hogy azonnal hagyjuk el az épületet, ne vegyük igénybe a lifteket és, hogy merre találjuk a menkülőutakat.
Utolsó kommentek