Gondolkodtam, megírjam-e, de hát Abdulék úgysem olvassák a blogomat. Ha meg veszik a fáradságot, hogy lefordítassák maguknak ezt a bejegyzést, akkor megérdemlem a sorsomat.

A bangladesi főbérlőről már írtam korábban. Szerencsére én jó kapcsolatot ápolok Abdullal, nem úgy mint Attila. Ő mindamellett, hogy többször meg-megcsúszott a lakbérfizetéssel, túl hevesen hánytorgatta fel a lakás hibáit a főbérlőnek.
Én már rég rájöttem, hogy Abdul két szalmaszálat sem fog a lakásért keresztbe tenni, hacsak nem egy új bérlőről, vagy az ajtón dörömbölő councilról van szó. Ezek ugye councillakások, vagyis kiadni őket szigorúan tiltott, amúgy meg London szerte, ahol lehet megszegik ezt a rendelkezést.

Szóval, kettejük hetek óta tartó vitája oda fajult, hogy Abdul kiadta az útját Attilának. A megállapodásuk szerint, 2 hét kifizetve plusz 2 hét kaució lelakva, tehát 4 hét múlva Attilának távozni kell.
2 hét után meg is jelent Abdul, hogy akkor letelt a 4 hét, tehát holnap mindenképp menni kell. Erre persze Attila vitatkozni kezdett, többek között azért, hogyha tényleg erről lett volna szó, akkor ő már keresett volna magának újabb szállást. Abdul érvelését megerősítendő jött vele a fia is, aki ismerve apja gyengeségét adott egy kis nyomatékot a távozásnak.

Our house, in the middle of our street  (by Sada)
Biztos, ami biztos, másnap este már négyen jöttek, hogy segítsék Attilát a kiköltözésben. Abdul a vita első fele után visszahúzódott, átment az utca túloldalára, a sarok takarásából próbálta meg követni az eseményeket. Hagyta, hogy a három fiatal maga érvényesüljön. Volt is nagy hangoskodás, üvöltözés bangla módra, valamint Attila cuccainak a kirámolása a folyosóra. Attila persze meglepődött, valamiért nem vette komolyan, hogy itt eddig fajulhatnak a dolgok. Az egyik kopasz, napszemüveges srác - akit eddig még sosem láttunk - vitte a szót, hangoztatta, hogy ő itt a landlord, persze ezt semmilyen papírral nem tudta igazolni. Veréssel fenyegették Attilát, aki hajlandó is volt a kiköltözésre, csak néhány órányi haladékot kért, amíg megoldja a cuccainak az elszállítását. Próbálták a kaució vissza nem fizetésével is megzsarolni.
Kölcsönösen rendőrrel fenyegetőztek, ami igencsak érdekes lett volna, ha ténylegesen kihívják őket.
Érdemes tudni, hogy itt Angliában komolyan veszik a hajlékhoz való jogot, így ha valaki tényleg jogtalanul foglal el egy szállást, akkor is napokig, de akár hetekig-hónapokig is eltart, amíg kiköltöztetik. Ez esetben pedig se rendes szerződés, jogtalan lakáskiadás, testi fenyegetés és ki tudja még mi minden szólt a rábeszélő csapat ellen - másodperceken belül eldőlt volna, hogy kinek a javára lép a rendőrség. Itt a törvény mindenek előtt a kiszolgáltatott személyt védi.

Próbáltak engem is bevonni a vitába, hogy én mint magyar bérlőtárs magyarázzam el Attilának a helyzetet, de mondtam, hogy ez nem az én bizniszem, arról nem beszélve, hogy nem szívesen asszisztálok egy barátom kilakoltatásához.

Nekem közben vendégeim voltak, akiket inkább elvittem a tettek mezejéről. Ám amikor néhány órával később éjfél előtt hazaértem, a jelenet még mindig zajlott. Már a kiköltöztetés utolsó fázisai zajlottak, éppen a tépett szélű sajtpapírt írták alá kölcsönösen, kéz a kézben, békében, még a kaució is visszafizetésre került. Na jó, puszipajtások végül mégsem lettek, de a kiabálás alábbhagyott. Hívtak egy taxit a cuccok elszállításához, amit végül Attilának kellett kifizetni.

Abdult legutóbb Wattohoz a Star Wars univerzum kalmárjához hasonlítottam. Azt akkor még nem tudtam megítélni, hogy vajon tényleg olyan kis hal-e, mint amilyennek látszik. De most már tisztán látom, hogy valóban. A háttérben pedig ott van Jabba, a csillagközi gengszter, aki a számunkra láthatatlan és érinthetetlen maffiózó. Lehet Jabbanak nincs is a nevére írva semmi, de az biztos, hogy az Abdul-féle idegeskedés az annak szól, hogy neki is el kell számolnia Jabba felé. Másrészt hőn szeretett főbérlőnk a kauciókat, valamint a többletbevételeket próbálja lecsipegetni inkább több, mint kevesebb sikerrel.