Disz íz London

- Engem békává változtatott!
- Valóban?
- Igen. De már elmúlt.

Ez is régóta tervbe volt, de hogy épp akkor valósul meg, amikor egy kanyi vasat sem tudunk mozgósítani, az tényleg vicces. Hála vendégeinknek, Sadával mi is láthattuk a Spamalot című darabot. Bea, Csabi és Ottó mindhárman színházfanatikusok, két napot töltöttek nálunk és meghívtak minket is a Gyalog galopp színpadi változatára.

Monty Pythont színpadra vinni egyébként is hálás dolog - legalább két otthoni kísérletről is tudok. Ha nem csinálnak mást, csak fogják az eredeti forgatókönyvet és azt játsszák újra, már az is tuti befutó. De ami a West Enden a Palace Theatreben történt, az igazán méltó adaptálása a műnek. Olyan, mintha nem is feldolgozást, hanem egy újabb Monty Python darabot láttunk volna; amelynek gerince ugyan a Gyalog galopp, de a jól ismert szituációk és poénok új megvilágításba kerültek. Így lehet az, hogy pl.: a "Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat" szkeccs egy teljes jelenetté bővült, amely saját  musicalbetéttel is rendelkezik. Ennek végén a kocsira dobált hullák vidáman dalra fakadnak és táncra perdülnek, amihez hasonlót máshol aligha látni.

Camelotban jó a hangulat

A színpadtechnika lenyűgöző, alulról, felülről, oldalról, hátulról, mindenhonnan képesek kis és nagy díszletelemeket betolni és elforgatni. Méltó módon jelennek meg Terry Gilliam papírmasé figurái felhő vagy csapott oldalú ki-bedőlő vár (Camelot) formájában. Sőt egy alkalommal még az Úr szent lábai is a földet érik - de az rögtön rá is mordul a szájukat tátó lovagokra, hogy ne bámuljanak a szoknyája alá.

Hülye franciák
A filmes poénok is bravúrosan vannak átültetve, gondolok itt a legyőzhetetlen fekete lovagra, aki mindaddig nem nyugszik, amíg mind a négy végtagját le nem vagdossák, vagy a vérengző szörnyre, amely úgy harapja át a lovag nyakát, hogy a sisakos fej csak úgy koppan a földön. A Spamalotba bátran gyúrták bele nemcsak a Gyalog galoppot, hanem a Brian életét és az Élet értelmét. E másik kettőből az Always Look On the Bright Side of Life című dalocska, a zsidóság gyakori felemlegetése, valamint a másság következetes el nem fogadása jött át. Politikailag tökéletesen inkorrekt mindegyik - persze csak a felszínes szemlélő számára. Monty Pythonék (és bátor követőik) sosem féltek a dogmákat megkérdőjelezni, és zenés, egész estés showműsort csinálni mindabból, ami a mi európai civilizációnk rákfenéje.

Sir Lancelot és a nők
Ráadásul igyekeznek felidézni, az összes musicalbe folytott közhelyet. Ha nem lettek volna színházas kísérőink fel sem ismerném mindegyiket. Csónak orrában párban szerelmesen énekelve, ez valóban az Operaház fantomja, de itt a West Side Story és a Nyomorultak is. Itt mindenki sztereotipizált, a franciákat az akcentusokon kívül a bagettről és a légiós ruháról lehet felismerni, de biztos, ami biztos fehérre meszelt arccal felbukkan még Marcel Marceau is.

Nem féltek kifigurázni a britek misztikus eredetét, a kereszténységet, Arthur királyt, a Tó asszonyát és az Excaliburt. Bátran csináltak homoszexuálitását elfojtó (majd felvállaló) lovagot Sir Lancelotból, valamint melleit kibugyantó, túlfűtött perszónát Ginevereből. Aki mindezt komolyan veszi és vérig sértődik, az meg is érdemli.

Sir Lancelot és a férfiak
Mi több, én az alkotók részéről tiszteletet vélek felfedezni az ősök és az eredetmondák iránt. Az már más kérdés, hogy ezt közel sem a szokott módon, hanem épp az ellenkező irányból, a tiszteletlenség eszközeivel felvértezve teszik. Tudják hogy a gyökereik jóval erősebbek annál a képnél, amit a napi politika és a közélet mutat.

Csillag születik
Kíváncsi lennék, nálunk mikor lehetne büntetlenül és molotov koktélok nélkül egy olyan darabot összehozni, amelyben a magyar őseinket így kifigurázzák. Elképzelek egy darabot csodaszarvast üldöző legényekkel, turullal, Emesével, Árpád vezérrel és a Vereckei-hágón átkelő csapatával. Közben végig ott lebegne a kereszténység és az ellene (érte) folytatott küzdelem. Mivel mai olvasat, ezért bejönnének a képbe a zsidók és az elcsatolt országrészek is. Persze sok zenés-táncos jelenet és még több seggreesős, bálványledöntő poén. Na ebből aztán igazi botrány lenne.

Vérnyúl
De hagyjuk a napi politika dagadt ruháját másra, zárszóként álljon itt egy jótanács.
Aki rászánja magát, hogy a nézőtéren kiabáló vérnyúlárustól vásároljon, az lehetőleg csak a szünet végén tegye, mert addigra a 15 fontos vérnyúl  10-ért akciósan elvihető.

Két dolog van, ami mostanság igazán foglalkoztat.

Az egyik a hamarosan bemutatásra kerülő új Batman mozi, A sötét lovag (The Dark Knight), amiben ismét felbukkan Joker.
Az első hír hallatán komoly fenntartásaim voltak. Jack Nicholson ördögi és zseniális figurája után öngyilkosság egy ilyen szerepet elvállalni. És valóban. Szegény Heath Ledger a maga 27 évével meg is halt, nem sokkal a forgatás után. Nem tudta tartani a helyes mértéket, így egy szerencsétlen túladagolásos baleset átsegítette őt a túlvilágra.
Ám az eddig látott előzetesek egyszerűen lenyűgözőek. Heath Ledger Jokere egészen máshonnan közelít, de a látványtól és a hangjától már most feláll a szőr a hátamon.
Na mindegy, a július 18-i bemutatóig majd csak kibírjuk valahogy.

A másik, ami foglalkoztat, az az új magyar celeb: Geronazzo Maria.
Ő már eddig is úgy hívta fel magára a figyelmet, mint a legnagyobbra szilikonozott szájú magyar nő. Szétplasztikázott fejével és 51 évével most azt találta ki, hogy pornósztár lesz. A siker érdekében még 1 millió forintot is hajlandó volt fizetni Kovinak a pornórendezőnek. Kovi készséggel tett eleget a kérésnek - főleg, ha neki fizetnek - és a kamera előtt összehozta Mariat tíz izmos, kisportolt és szolgálatkész fiatalemberrel. Sajnos az egyikük már a forgatás elején alkalmatlannak bizonyult (nem állt fel neki), de a sikeres forgatáshoz még így is maradtak kilencen. 

Jó dolog innen Londonból követni a hazai eseményeket. Még jobb dolog látni az otthoni sztárok listáját. Főleg azt, hogy Kiszel Tünde, Anettka és Kelemen Annácska után egy új celebtípus látszik meghonosodni. Nem elég butának lenni és kamera előtt nekifutásból bárkit leszopni. Ez ma már kevés.
Úgy tűnik, az új trend az, hogy mindehhez küllemre is csúnyának és visszataszítónak kell lenni.
Geronazzo Marianak ez is sikerült.

Csak azt sajnálom, hogy annak idején Heath Ledger elhappolta Maria elől a szerepet. Ha lesz újabb folytatása a Batmannek, akkor nekem már most van egy tuti jelöltem a következő Jokerre.

A mai nap ünnep nap, mivel nem tésztát eszünk. No nem mintha mindig azt ennénk, de majdnem.

Apropó, nem hiszem, hogy köze lenne a dologhoz, de most, hogy majdnem napra pontosan egy éve itt tengetem az életemet, ott tartok, mint amikor elindultam. Legalábbis súlyban.
Amikor télen hazamentem, mindenki megdicsért, hogy mennyivel jobban nézek ki. Bizony-bizony meglátszott az a nyolc kiló mínusz, a ruhatárat már el is kezdtem lecserélni.
Aztán végetért a nehézfizikaimunkás időszak, most már csak kevésbé nehezek vannak, úgyhogy 2-3 hónap alatt sitty-sutty vissza is mászott, ami most itt van rajtam. Az otthoniak majd diszkréten hallgatnak nagyokat, esetleg annyit mondanak, hogy látom, jól megy sorod, de hát mit reagáljak, ez van.

A kantinban nincs nagy választék vega kajákból, úgyhogy gyakran valamilyen tészta mellett kötök ki. Itt meg küszöbrágás van, úgyhogy a tésztás cuccok előnyt élveznek. Ha jól megy sorunk, akkor változatosság gyanánt gigavastag pizza az Icelandből £1,75-ért. Na attól lehet aztán igazán beállni, az aztán megköt odabent, mint a beton, aztán se előre se hátra.

De ma nem. Ma gombapöri rizzsel, és különben is holnaptól újabb munka. Remélem, attól majd lefogyok, vagy ha nem, akkor tényleg felkelek a számítógép elől, és futok egy kört a ház körül.

Várom, hogy leketyegjen a munkaidőm.
Éppen megint nem kell csinálnom semmit, csak ülök hátul a raktárban, elbujdokolva a női ruhák mögött és 40 perc még mindig hátra van.

Az ingyenes női magazinokat, szórólapokat, ruhacetliket már mind elolvastam. Többször is. Egyszer csak a polcon egy kartondobozon akad meg a figyelmem. Rajta felirat:

OCHRONNE KOPERTY Z FOLIA PECHERZYKOWA
POSTAI VÉDŐTASAKOK
OCHRANNÉ POSTOVNI OBÁLKY

Hmmm, postai védőtasakok itt, Londonban.
Lehet, hogy honvágyam van?

Szintén régi ígéret, hogy írok a főbérlőnkről, Abdulról.

Nem piskóta jelenség, ő afféle igazi kalmár. Nem tudni, hogy ő itt Shadwellben, a bangladesi negyedben milyen szerepet tölt be pontosan. A helyi banglák közt épp úgy lehet egy átlagember, mint afféle kiskirály. Állítólag voltak már, akik látták, hogy az utcán a rendőrök előre köszöntek neki, de én ezt kétlem. Sokáig úgy adta elő magát, hogy ő itt a főbérlő, de nem olyan rég kiderült, hogy neki is van egy főnöke, akinek a komolyabb döntésekben ki kell kérje a véleményét.
Két összenyitott council lakást bérlünk nyolcan (az hat szoba), ami nagyon jó kis üzlet lehet a számára. Gyanús, hogy ezeket a lakásokat nem szabad összenyitni (köztük a falat átütni), de ami biztos, hogy ezeket bérbeadni végképp illegális.

Nincs is rendes szerződésünk, bár ha kérünk, akkor Abdul ad. Egy darab tépett szélű lap, rajta ákombákom betűkkel ceruzával írva, hogy az illető itt lakik. Se tulajdonviszony, se dátum, se más alapvető paraméter. Ha ezt látván az ember elégedetlen, akkor készséggel újraírja, persze a következő példány se sokkal jobb.

Watto
Abdulra ha ránéz az ember, akár hajléktalannak is gondolhatná. Köpcös alakján agyonviselt, kinyúlt pulóver, hiányos fogazat borostás arc és megtévesztően naív tekintet. Mindehhez a gyenge angolja is rátesz egy lapáttal, amiről már kiderült, hogy közel sem olyan gyenge, mint elsőre tűnik. Mindent ért és mindent el is tud mondani, de mihelyt az eldugult mosogatóról vagy a mosógép állapotáról esik szó, már nem nagyon érti, és ő is csak két mondatot tud válaszul ismételgetni.

A lakás lakható, a legfontosabb dolgok úgy ahogy működnek. Abdul pedig elvárja, hogy minden egyebet oldjunk meg magunk.
Amiben precíz és következetes, az a kétheti lakbér behajtása. Mindig megkapjuk tőle az egyeztető telefont, hogy az adott napon mikor jöhet átvenni a pénzt, de mintha ilyentájt gyakrabban meg is fordulna a lakásban.

Abdul egyébként félelmetes hasonlóságot mutat Wattoval a Csillagok háborúja kereskedőjével, aki a kis Anakin rabszolgatartója volt. Egyikük sem egy pozitív figura, de nehéz őket negatív jelzőkkel leírni. A lelkük mélyén szerethető kalmárok mind a ketten, akikkel bizonyos keretek között egész jól ki lehet jönni.

Sada gyártott is egy rajzot, amelyen kettejük szerelemgyereke, Wabdool látható.

Wabdool  (by Sada)

Volt némi panasz, hogy mostanság nem írok arról, hogy mi van velem munkaügyileg. Na akkor most.

Volt a szemétpréselős meló a Peter Jones raktárépületében (az Extraman ügynökségen keresztül), ez ugye még fél évnél is tovább is tartott és csak az épület bezárása vetett ennek véget. Ennek örültem, mert változtatásra kényszerültem.

Az Extramannél egyébként nagyon jó kis helyem van, szeretnek és megbíznak bennem. A jelek szerint akkor is kapok tőlük munkát, amikor másoknak nem tudnak adni, szóval valami elsőlistás emberré avanzsáltam, amihez nem kellett túl sokat tennem, csak rendesen bejárnom dolgozni. Ha hívtak mentem, és persze eleinte én is hívogattam őket, hogy akkor van-e újabb meló, mert ez nekem fontos.
Itt nagyon sokan csak napokra vagy 1-2 hétre kapnak munkát, aztán az első kisebb kudarcélménynél továbbállnak. Nekem is úgy mondták eleinte, hogy az ügynöskégeknek a nyakára kell járni, hívogatni kell őket, ha látják, hogy akarok és nincs baj velem, akkor jó eséllyel hosszabb távra is lesz munkám. Ez ugyan nem garancia, de nekem tényleg bevált.

Aztán voltak nagyszabású reményeim egyéni vállalkozással kapcsolatosan, ami végül több tapasztalattal járt, mint sikerrel. (Na mi ez, ha nem eufemizmus?)
Így aztán elvállaltam az Extramantől egy újabb melót, a dobozolást, de az is csak arra világított rá, hogy ebben a közegben nincs sok keresnivalóm.

Aztán jött egy iWiW-es hirdetés, ami ugyan nem végződött rosszul, de szigorúan csak alkalmi volt. Kb. két hetet dolgoztam parkettákat csiszolgatva és olajozva, csak hát mindezt bejelentetlenül.

Jó kis meló volt. Kívülről nézve ez is elég monoton, mégis az, hogy láttam az okát és értelmét a munkának, amit végzek - valamint az, hogy faanyaggal dolgoztam és nem vasketrecekkel, szeméttel és kartonpapírokkal, az nagyban meghatározta a hangulatomat.

Aztán megint Extraman. Egy pici raktár Észak-Londonban tele lengyelekkel és betartatlan munkavédelmi előírásokkal. Egy tipikus kisvállalkozás, ami túlnőtte magát. A raktár is túlzsúfolt, elférni alig lehet és megfeszítve kell dolgozni. Némely kolléga 2-3 méter magasban csimpaszkodik az állványzaton, onnan dobálja le a dobozokat, amiket tovább kell passzolni, mint az építkezésen a téglát. A targonca már nem férne oda, úgyhogy csimpaszkodva kell feltenni és levenni a cuccokat.
A cég női ruhával foglalkozott, így a dobozok általában nem voltak nehezek. Általában. Aztán amikor 20 ugyanolyan repülő doboz után az egyik 3 kiloval nehezebb, akkor az ember meglepődik. Aztán azt érzi, hogy fáj a mellkasa. Aztán mindkét csuklója. A lábfejem nem fájt, még annak ellenére sem, hogy figyelmetlenségből kétszer átmentek rajta a békával. Na erre jó az acélbetétes.
A szám is egy kicsit bedagadt, de hát a repülő kartonboz már csak ilyen. Azt mondták, ne keseredjek el, nézzek csak rá a spanyol kollégára, ő is két hét alatt mennyire belejött. Ránéztem, és azt láttam, hogy összeszorítja a fogait és nem sír. Bravó, szóval ez vár rám is.
A kemény munka még csak-csak, de hogy veszélyben is éreztem magam, az oda vezetett, hogy három ledolgozott óra után szóltam a menedzseremnek, hogy akkor ennyi. Nem volt meglepve, megértően bólogatott és visszafordult az íróasztalához.

Aztán egy hét itthon töltött tökölés, egy év alatt az első meló nélkül töltött időszak. Voltak korábban is szüneteim, de mindegyik csak néhány napos és mindig tudtam, hogy utána hogyan tovább.

Közben Sadával (aki 8 hónap után szintén otthagyta a munkahelyét) elkezdtünk egy világmegváltós prodzsektet kidolgozni. Persze a magunk szerény eszközeivel, de felismerve a londoni élet rejtett sajátosságait, ketten vágunk neki megváltani a világot és ezzel némi pénzt keresni. Hogy pontosan mi is lenne ez, azt nem írom le, bízva abban, hogy mégis megvalósítjuk. Úgyanis még nem kezdtük el, csak előkészítettük, aztán gyorsan leálltunk vele.

Most két hete megint Extraman, ismét a Peter Jonesnál, de nem szemétpréselés, hanem a hét szintes áruházukban árufeltöltés. Eddigi legtutibb melómnak tűnik, végre egy angol áruházban, túlnyomórészt angol munkatársakkal, angol vevők között. Legalább a nyelv ragad rám. A legnagyobb gondom az, hogy egyenetlenül van munka, sokszor semmit nem kell csinálni, de mégis csináljak úgy mintha dolgoznék. Ennél agyrohasztóbb aligha van, de ha nem adnak, akkor majd kezdek magamnak új munkákat kreálni, úgyhogy nem fogok unatkozni.

A munkaidő fél 7-től fél 3-ig, úgyhogy utána szabad vagyok. Félállásban még mindig marad idő a világmegváltásra. Ha Sada is úgy akarja...

Tehát, ez egy Brightonról szóló bejegyzés. Előre szólok, hogy kerülni fogok minden olyan olcsó szójátékot, hogy Bright on, meg Bright off és azt, hogy "Always look on the Brighton side of life". Az utóbbit egyébként is máshonnan gyűjtöttem, úgyhogy le se írom, hogy ne fárasszak másokat ilyesmivel.

The Brighton Side of Life

A fekete Lotusról már áradoztam - azzal süvítettünk le Londonból és végig tuccogtattuk a zenét, hogy meglegyen a fílingje.
Megérkeztünk. A parttól 5-10 percre leparkoltunk és kényelmesen learaszoltunk Petivel a nyüzsgő szombat esti beachre. Esti ugyebár, mert volt már vagy 6 óra mire befutottunk, így már nem kellett a barnulással vesződnünk. Az már megvolt útközben a nyitott sportkocsiban. Ahogy Sada mondaná: taxisbarnára sültünk.
Ja és 27 fok, szóval tisztára nyár.

"V"

Megcsodáltuk Brighton nevezetességeit és jó turistához hűen igyekeztünk szigorúan 1 km²-es területen belül maradni, nehogy túl sokat megismerjünk a városból.
Amúgy nagyon kedves, barátságos és a nyüzsgő tömeg ellenére is elviselhető hely. Vannak dimbek és dombok, meg hosszú kavicsos tengerpart. (Mindi neked külön ideírom: nem a kavicsok voltak hosszúkásak.)

Kavicsos

Aztán volt napernyős fapad, diszkrét sörözés, Peti részéről Fish & Chips, részemről meg pizza. Ehhez kötelezően hozzátartozik a hosszú sorbaállás, de annyira ez se fájt, mert le kell, hogy írjam, jól éreztük magunkat.
A vidámparkot most kihagytuk, Peti szerint az csak a gyerekeknek van, de hát neki legyen igaza, legközelebb én úgyis ki fogom próbálni.

Vidámpark

Merthogy lesz legközelebb.
Elhatároztuk, hogy néhány hét múlva ismét lejövünk, lehetőleg egynél több napra és lehetőleg csapatostul, szóval kettőnél többen.

Szeretettel Brightonból

Nem lenne kedved leugrani Brightonba? - kérdezte Peti, miközben éppen a konyha felé zombultam, hogy magamhoz vegyem a reggeli kávémat. Jaja, persze, miért ne? De előtte még letudnám a délelőtti alvásomat, ha nem baj. Este ugyanis volt egy kis buli, ami alatt egy kissé megmihálylottam. (Na, ezt is most tanultam.)

Hátulról

Peti úgy gondolta, hogy nem várja meg a 40 éves kort, hanem 10-zel beelőzve már most vesz egy olyan autót, amivel boldognak érezheti magát. Így aztán az ő fekete Lotusával  vágtunk neki az útnak. Ha a kisebb kitérőket nem számoljuk (pl. kocsimosás, benzinkút), akkor röpke két óra alatt elértük célunkat, ami nem a közel 100 km-es táv miatt érdekes, hanem azért, mert Londonból kiverekedni magunkat egyáltalán nem olyan egyszerű.

Egy sportautónak nem a kényelmi funkciói az elsődlegesek. A csomagtartó minimális, max két személy utazhat, azok is, mint a bobversenyzők. Fészkelődni nincs sok mód, olyan az egész, mintha egy csőbe ülnénk bele - de aztán jöhet a száguldás.


Kolléga

Én persze végig lelkesen kattogtattam a gépemet, nehogy elszalasszak akár egyetlen pillanatot, amely érdemes az örökkévalóságra. Végre én is lehetek igazán kemény. Sajnos még nincs macsó napszemcsim, és a suhi melegítőre is még be kell ruháznom, de az ablakon kikönyökölés már egész jól megy.

Ráadásul, ahogy kiszálltam a kútnál nyújtózkodni, néhány lengyel turista meglátta a kezemben a gépet, és ők is felismerték a menő autóban rejlő lehetőséget. Megkérték, had fotózkodhassanak a Lotusszal. Gondolom, azt hitték, hogy igazi angolok vagyunk igazi angol sportkocsival. Pedig ha tudnák...
 

"Jo kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be
Nagykirály a hangerő
Melletted a szőke nő
Jo túráztatom a gépet a mutató kileng
Most a világ összes útja a mienk"

Bëlga - A gyaloglás vége

Majd' egy éve itt vagyok, és mindeddig ki nem tettem a lábam Londonból. Lutont és Gatwicket a periférián inkább nem számolom, mivel ezekből a kisvárosokból a reptereken kívül alig láttam többet.

Szóval, 11 hónap után eljött az idő és a megfelelő társaság, így aztán a hétfői Bank Holidayt kirándulásra szántuk.

Bandatagok

Kemények vagyunk (Richie és én)
A cél a countryside, vagyis az angol vidék tüzetesebb megismerése volt. Kezdetnek Otford, Shoreham és Eynsford nevű falvak környékét jártuk be. Ezek Kent megyéhez tartoznak, néhány kilométerre Londontól. A London Bridgenél vonatra pattanva bő félóra alatt Otfordban voltunk, onnan meg vitt a lábunk, amiért nehezteltünk is rendesen. Nagyvárosi eltespedt emberként maximum a buszmegállóig vagy a metróig kellett eddig gyalogolni, de hogy egy 13 km-es távot saját lábon...

Kilencen vágtunk neki az útnak, és az általános isklolás osztálykirándulások szellemében a vonatra ülve rögtön elkezdtük felélni a szendvicseinket. Aztán a vonatról leszállva jött a következő civilizációs akadály: a caféshop. Még a peronról sem sikerült lesétálni, a társaság egy része rögtön feltöltekezett forrókávés papírpoharakkal, amiket az első kilométereken kapaszkodóként lehetett szorongatni. A kávéspohár, mint a városi civilizáció utolsó fogódzkodója adott még némi reményt, hogy csak lesz itt egy mikrobusz, egy sífelvonó vagy legalább egy mozgójárda, de a kegyetlen valóság az csak a természet maga.

Vakítóan zöld

Végigcaplattunk Otfordon miközben egymást próbáltuk instruálni, le ne maradjunk bármi egzotikumról. Így a következő felkiáltások hangzottak el: "Virág jobbra!", "Birkák balra!", "Madárcsicser felülről!". Majd a faluból kiérve menthetetlenül a dimbes-dombos természet fogadott bennünket, ráadásul a megkésett angliai tavasz hangulatával. Vadító zöld volt minden, a fák levelei szinte vakítottak. Ilyet nálunk csak tavasz elején lehet látni, amikor frissen borul zöldbe a természet.

Kántriszájd

Aztán jött, amire egyikünk sem számított. A falut már jóval magunk mögött hagyva, a földúton gyalogolva a pusztában egy tanyához értünk, ami leginkább egy kisebb szerelőcsarnokhoz hasonlított. Nyilván valamiféle munkahely és elhagyatott szállás is egyben, de hogy miért volt az oldalának támasztva egy gigantikus Bon Jovi turnéposzter, az rejtély. Ettől az élménytől mindannyan feldobódtunk, innentől már nem éreztük annyira elveszettnek magunkat. Lám-lám, a civilizáció végül mégis győzedelmeskedik a vadul burjánzó természet felett, és a jövőben már nem kell ilyen túrákkal fárasztani magunkat!

Kerítéslépcső
Azt mondjuk érdemes tudni, hogy Angliában minden talp alattnyi föld magántulajdonban van, úgyhogy kirándulgatni sem olyan egyszerű. Az útak néha elkerített területek között vezetnek, amik időnként annyira keskenyek, hogy két ember kényelmesen már nem férne el rajtuk. Ez egyébként nem olyan zavaró, hozzátartozik a hely szelleméhez. A kerítések gyakran egészen alacsonyak, sokszor csak az elcsatangoló birkák miatt vannak. Néha egy kis tábla is hirdeti, hogy "Vigyázat, a kihúzott drótba áram van vezetve!". - Ezt mi is csak az után vettük észre, hogy többen megfogtuk és nekitámaszkodtunk, meggyőződve arról, hogy ott bizony semmiféle áramveszély nincsen. Ez esetben miért írták ki? Vagy nem is nekünk, hanem a birkáknak írták? Újabb megválaszolatlan kérdések.

Ugyanilyen szórakoztató volt a fakerítések közti lyukakon átmászni, amelyekhez (szintén az állatok miatt) kis falépcsőt is mellékeltek. Aki esetleg biciklivel vágott neki az útnak, az ilyenkor kénytelen a feje fölé emelni a bringáját.

Sárga boldogság

Smaragdváros felé

Az ebédet félúton, Shorehamben költöttük el. Kedves hangulatos falu, tele hozzánk hasonló túrázóval. Beültünk egy családi kertbe, ami a szemközti pubnak volt a kerthelyisége - bár én sokáig nem voltam ebben olyan biztos. A kb. 40 m²-es elkerített zöld placc ugyan tartalmazott napernyős kerti asztalokat, de az egyik sarkában egy rózsaszín vizilovas gyerekmedence volt, a bejáratnál pedig szakadt rongyok és ruhák száradtak. Így jogosnak tűnhetett az az érzés, hogy mi most valójában magánlaksértést követünk el. Hamarosan jöttek további vendégek is, így a bűntudatom megoszlott és már nem feszélyezett annyira.

A kiszolgálást valóban egy család végezte, kedvesen, bár szemmel láthatóan kapkodva. Gondolom a Bank Holiday (otthon: háromnapos ünnep) miatt megugrott a vendégeik száma és most próbálták magukat utolérni.
Néhányan otthonról hozott szendvicseinket toltuk, de a többiek tisztességesen rendeltek. A menü a szokásos, Fish & Chips-szel az élen. Sült hal, sült krumpli - a többiek egyöntetű véleménye szerint itt se jobb, mint máshol. Nem találkoztam még olyan rendes európai emberrel, akinek sikerült volna az angol konyhával megbarátkozni. Ehetőnek ehető, de a fűszerek, mi több az ízek általában véve hiányoznak.

A sövényen túl

A három falura eredetileg jutott volna egy palota, két kastély és egy római villa. Ezekből gyakorlatilag egyet sem sikerült közelebbről megnéznünk, mert vagy elkerültük, vagy felújítás alatt volt vagy pedig sokaltuk a belépőért kért fejenkénti 7 fontot. Ezt egyébként egyáltalán nem bántuk, az utunk így is tartalmas volt.

Az lovakrul
 

Ilyen állat pedig nincs

Kastélyok helyett viszont láttunk lovakat, kocka alakú birkákat, valamint eddig csak a Csillagok háborújából ismert bantákat. Gyanús, hogy ezeknek kisebb és kevésbé csavart a szarvuk, mint a Tatooinon élő rokonaiknak, de ezt betudtam helyi sajátosságnak.

Eynsfordba érve már mindannyian elfáradtunk, mi több a színünk is megváltozott. Én most tenyeres-talpas parasztként tengetem napjaimat, aki rámnéz, annak nem vitás, hogy egész nap a szántóföldön dolgoztam (lásd: redneck). Egy kissé készületlenül ért a tavaszi napsütés.
Én inkább a ködös, esős vidéki Angliára számítottam, semmint erre, de ha már így alakult, nem bánom.
 

Torony- és egyébiránt

Hát ugye, itt nem az van, hogy nemzeti ünnep, aztán mindenki bezárja a kis boltját és elmegy a mamáékhoz vidékre. A karácsony meg a húsvét itt is hivatalos ünnep, de még ezekre sem mondható, hogy mindenki ünnepelné. Talán egyedül csak a karácsony másnapja, a Boxing Day, annak is a délutánja az, amikor egész Londonban megáll az élet. Ilyenkor nem járnak a metrók, buszok és az utcák is elcsöndesednek.
Egyébként meg ahány ház, annyi házmester. Itt van annyi mohamedán, hindu, ortodox meg még ki tudja, ki mindenki, hogy ne érdekelje őket a keresztény nemzeti ünnep.

Marad tehát a Bank Holiday, vagyis a bankszüneti nap. A bankok ilyenkor zárva tartanak és csak ez az egy biztos. Nyilván a legtöbb munkahelyen sincs ilyenkor élet, de a kis- és nagyáruházakon nincsen számonkérve, hogy legyenek zárva.

Úgyhogy a csütörtöki május 1-ét itt mindenki munkával ünnepelte, viszont a következő hétfő meg szünnap volt. Ennek örömére a nap is kisütött és igazi, már-már kontinentális, későtavaszi kirándulóidő köszöntött ránk.