Disz íz London

Azért nem olyan rossz, ha van az embernek egy képregényrajongó szobatársa.

Egyrészt, ugye ha bármi kérdésem felmerül a szuperhősökkel kapcsolatban, Sada azonnal vágja a választ. Másrészt, kiegészítő információként a kezembe nyom 15 db szigorúan csak a kérdésemmel kapcsolatos képregényt - hogyha ezeket áttanulmányozom, akkor minden világos lesz.

Úgyhogy, most már én is vágom, mi az a crossover.
Tudom, hogy Amerika Kapitány (ejtsd: Captain America) öregszik-e vagy sem - és ha nem, akkor miért látjuk őt időnként barázdált arcú, bézbólsatyeszos, kedves, idős bácsinak.
Tudom, hogy kik azok, az avangers, vagyis a Bosszú Angyalai (szánalmas magyar fordítás).
És azt is tudom, hogy mi volt Tony Stark legutóbbi pornóbotránya.

Ma május 2., vagyis az Iron Man angliai premierje.

Világos, hogy a filmet már tegnap megnéztük. Ilyen az, ha egy mozirajongó és egy képregényfanatikus egy fedél alatt lakik.
Némileg rombolta az illúziót, hogy ahogy haladtunk a mozi felé a Whitechapel roadon, a piac szélén elénk ugrott néhány kínai, hogy hamis DVD-ket próbáljon meg ránksózni. Ez itt nem olyan ritka, de az fölöttébb bosszantó volt, hogy a premier előtti vetítésre haladva, a film borítóval együtt már ott volt a kezükben.

Nagy a készülődés. Szombatra házibulit szervezünk.

Kicsi a lakás. Hiába van kettő összenyitva, a nyolc lakó még így is szűkösen fér el. Ebből ritkán van gond, mivel általában nem egyszerre mozgunk.
Szóval, húszan biztosan leszünk. (Esetleg jóval többen, de inkább nem gondolok bele.) Hangulat az lesz, ülőhely meg alig. Lesz külön füst és alkoholmentes szekció, az olyan elemeknek, mint én is vagyok.

Ja! Egyébként van egy kilencedik lakótársunk is, akiről még nem szóltam. Ő Béla, és a faliújságon lakik. Ő szokott továbbítani üzeneteket, valamint rendet tenni a lakók között.
Hogy Béla milyen ember? Ezt most nem fejteném ki, inkább beszúrok ide egy képet, amit Sada készített az imént.

Aztán felmentem az iWiW-re és rögtön találtam is magamnak egy új munkát. Aki először telefonál, azé a meló. Négy perce volt fenn a hirdetés, úgyhogy ezt megnyertem.

Angol-albán parkettaértékesítő cég, az észak-londoni raktárukba kerestek munkaerőt. Ketten dolgoztunk magyarok, más nem is nagyon volt a műhelyben. Az egyik kolléga most váltott munkahelyet, a másik pedig szabira ment, úgyhogy ide kellettem én. Műhely, vagyis raktár, vagyis egy kisebb csarnok, vagy én nem is tudom - a lényeg az, hogy jól megtermett padlólapokat kellett csiszolni és olajréteggel bevonni. Közben jöttek mentek körülöttünk más magyarok is, no meg albánok, de volt még itt lengyel, bolgár, sőt még egy román srác is. Ők később besegítettek, de inkább a fuvarozás, pakolás a reszortjuk, úgyhogy eleinte csak ketten voltunk. 

Ez a munka se bonyolult, talán még egy kicsit monoton is, de ezt valamiért kifejezetten élveztem. Mondjuk a kartonpapírok dobozzá hajtogatása után már bárminek lehet örülni.
Nem dolgoztam eddig fával, de nem nehéz belátnom, hogy a begyűjtött szálkák ellenére igazán barátságos anyag. Ahogy a smirglivel végigszántom a padlólapot, vagy ahogy az ecsettel oda-vissza mászkálok a 3 méteres lefektetett fa előtt - a Karate kölyök jut eszembe. Először a kerítést kellett lemázolnia szép egyenletes fel és le mozdulatokkal, majd mire ezzel megvolt, akkor kiderült, hogy a másik oldalt is végig le kell kenni. Aztán jön körkörös mozdulatokkal a kocsipolírozás. Hát valahogy így vagyok én is dörzspapírral, szivaccsal és ecsettel a kezemben.

Annyi a difi, hogy nem bejelentett munka. Vagyis illegál. Hát ez az, amit eddig kerültem, és kerülni is fogok. Napi bér van: £45. Ezért szünettekkel együtt 10 órát kell dolgozni, ami így a minimálbér alá jön ki. Adózás nélkül persze ez is valami, de hát ez egy olyan állam, ahol érdemes legálisan és bejelentve dolgozni. Egy működő és bevált rendszert minek bomlasztani.

Az első heti bért meg is kaptam a következő hétfőn, a múlt hetire viszont várnom kell. Itt is hétfőről volt szó, de aztán kedd lett belőle. De most már ez is bizonytalan, teperhetek a pénzem után. Afelől, hogy ki leszek fizetve, nincs kétségem. De hogy pontosan mikor, az még lebeg a levegőben. Hát ez az, ami az iWiW-es, magyarokkal együttdolgozós, be nem jelentett munkákkal szinte törvényszerűen együttjár. Ehhh...

Ma hétfő. Egyelőre újabb munka nélkül.
Voltam az ügynökségemnél, azt mondták, most épp nincs meló, de hívnak, ha befut valami. 40 perc múlva hívtak.
Holnaptól egy újabb warehouse, szintén Észak-Londonban, hosszabb távra szól. Nem dobozolás.

9-től 17-ig. 8 óra munka - szünetekkel együtt. 8 óra fizetés. Bejelentve.
Ez ilyen egyszerű.

És igen.
Végre valahára leszámoltam a szemétpréselős melóval, megvolt a búcsúparty, majd az utolsó nap utáni plusz egy szombat, amikor még túlóráztam is egy jóízűt, de aztán csak vége lett, az épületet végleg bezárták, és nem hagyták, hogy én ott tovább préselgessem a szemetet.

Félelmeim beigazolódtak, egy másik warehouse (ejtsd: raktár, nagyker vagy valami ilyesmi) várt rám ölelő karokkal, ahol még az újdonság ereje sem adatott meg, mivel nyáron már robotoltam itt egy vagy két hetet. Valójában arra sem emlékszem, hogy pontosan mennyit, annyira egyformának tüntek az akkori napok.

Nem úgy, mint most!
Most persze minden nap más. Igaz ugyan, hogy minden nap tapétákat dobozolok, szépen, matricázva, dobozolószalaggal körbefuttatva. Komplex meló. Itt a lézeres vonalkódolvasót is tudnom kell használni. Szakszerűen a vonalak fölé tartom a fegyvert, lehetőleg merőlegesen, majd egy határozott mozdulattal megnyomom a gombot és PITTY, már be is olvasta. Itt következik a bonyolult rész, a szkenner kijelzőjéről le kell olvasni, hogy ez a cucc most exportra megy, vagy csak simán postázható a többivel együtt.

Jó dolog a kartonpapírt hajtogatni. Így minden órában, de legalábbis minden második órában begyűjt az ember egy újabb karcolást. A papír ugyanis vág. Ilyenkor húz az ember egy kesztyűt, de ez nem az a meló. Itt nem lehet, mert akkor hogy fogom meg és ragasztom fel a matricát, és hogyan végzem a munkámat hatékonyan és gyorsan. Egy ilyen kis vágás lényegében katona dolog - 3 nap alatt már úgy begyógyul, hogy észre se venni. Ezért van a többi vágás. Napi szinten mindig egy jópár, hogy ne felejtsük el az előzőeket sem. Van néhány az ujjaim hegyén, egy az ujjaim között (oda hogy mászott be?), jópár a csuklómon - a kézfejem pedig teljesen kiszáradva. A papír ugyanis arról is gondoskodik (bár naponta többször használom a hidratálókrémet), hogy a kezem mindig repedezett és kipirult legyen. Csuda jó.

Dobozolás megy - persze Örkény már ezt is megírta.
Vannak a kis hosszúkás dobozok a magányos tapétatekercseknek, aztán van a három darabos, meg a hatos, aztán van az a hosszú széles, amibe szintén három fér, meg van a tényleg nagy, amelyikbe tizenkettőt is bele lehet pakolni.

Margóvágó nincs.

Ma mégis leszámoltam a dobozolással. Még nem egészen világos a hogyan tovább, de azt már tudom, hogy ebből ennyi elég volt. Nincs harag, nincs durca, nincs hirtelen felindulás, egyszerűen csak elég volt.

- Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?
- De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.

Mit csináljak, az életem egy Örkény regény, de ha más nem is, akkor egy Egyperces novellafüzér mindenképp.

Kár aggódni, Londonba is eljut minden fontosabb hír, ami kicsiny hazánkban történik.

Van, ami színt visz az otthoni hétköznapokba és különösen mostanság történt egy-két nagyobb jelentőségű dolog. Szóval tudok (tudunk) róla, hogy odahaza milyen fontos események történnek.

Igaz ugyan, hogy 3 hét késéssel, de a London Lite is lehozta azt a hírt és vele együtt a fotót, ami nem csak Magyarország, de talán egész Kelet-Európa életében jelentős változásokat hozhat.
Ennél a résznél már össznépileg bólogat minden kedves olvasó, hiszen tudják jól, hogy most a Miskolci Állatkert párducbébijének születésre gondolok. Egy fekete nőstény és egy foltos hím nászából született a pici, akinek egyelőre még nincsen neve, mivel az Állatkert várja azt a bátor jelentkezőt, aki (jelképesen) örökbefogadná és nevet is adna neki.

Szóval, van ez az ásványvíz, amit a szerbek palackoznak és Voda Voda névre hallgat.

Sosem hallottam róla mindaddig, amíg legutóbbi hazalátogatásomkor nem kaptam ajándékba egy félliteres palackot.
A víz finom volt, amúgy semmi extra. De azért mégsem hétköznapi. Hosszúkás szögletes palack, lecsapott élekkel és diszkrét felirattal. Az egyszerű és megkapó kiviteléből érződik, hogy rengeteg kreatív munka van mögötte, itt bizony feccöltek bele, hogy emberbarát és kellemes kivitelű legyen.

Bea talált rá valamelyik boltban és tudva, hogy majd találkozunk vett nekem is egyet. Én pedig Londonig hurcoltam magammal az üres palackot, ki tudja, hogy miért. Itt ilyet úgyse lehet kapni, ha meg eluntam, bármikor kidobhatom.

Épp tegnap vizsgálgattam, van-e már benne kiírthatatlan algatenyészet, vagy még tudok bele utántölteni, amikor Sada barátom is fölfigyelt rá. Együtt örülgettünk az egyszerű formatervezés eme gyöngyszemének, aztán el is felejtettük a dolgot. Volna.

Sadának ma találkozója volt egy londoni magyar tervezőgrafikussal, aki épp a hóna alatt szorongatta a mappáját, benne az aktuális munkájának terveivel. Amikor kinyitotta, akkor a Voda Voda palack képei voltak benne, mondván, ezt kell most egy kicsit átterveznie, hogy megújuljon a csomagolás. Sada persze elképedt és kereste a kandikamerát, hisz' ő is csak előző este találkozott először a palackkal.
Kamerák persze sehol, csak karmikus csomópontok ezerrel.

Na erre mondják, hogy nem véletlen, hogy vannak véletlenek.

Egy egyszerű raktárépület valahol Chelseaben.
Nekem a 8. hónap, Jannak a lengyel kollégának már több, mint egy év. És azt képzeljem el, mondja Jan elképedve, hogy van aki már több, mint 25 éve itt dolgozik! Vagy dolgozott.

Hogy pontosan miért is zárják be, azt nem tudom. A cégnek jól megy, több hasonló épülete is van - most egy kicsit távolabb, Actonba vándorol a részleg. Nyílt is egy kis kiállítás, régi fotók és dokumentumok tanúsítják, hogy 40-50 évvel ezelőtt is volt már itt élet.

Jönnek az öregek, többségük már jóval 70 felett. A csapat zömmel nőkből áll, pedig az alkalmazottak nagyrésze már annak idején is férfi volt. Összenőve araszolgatnak, a földszinten engem is érintve, hogy eljussanak a teherliftig, és azzal a 2. emeleti kantinig. Megy a teázás, trécselés, rozzant testek csillogó szemmel idézik fel az itt eltöltött éveket.

Mintha nagyanyámat látnám a Vörös Október Férfi Ruhagyárban, ahol ő is lehúzott jópár évtizedet. Még nyugdíjasként is dolgozott pár évig, majd inkább már csak bejárogatott, legalább a légkörből kapjon még valamit. Furcsa, hogy a rendszerváltás után azt is angolok vásárolták fel. Minden átalakult, a gárda lecserélődött, a telephely ugyan megmaradt, de még az épületek is megritkultak. Pár éve jártam ott, ma Öltönyháznak hívják.
És ahogy mentem fel a 2. emeletre az üres folyosókon, laminált padlókon keresztül, elsétálva a teherliftek mellett, egyszer csak egy csarnokban találtam magam. Hiába a mosolygós eladók, és a hosszasan kígyózó öltönykollekciók, én biztosan tudtam, hogy gyerekként már jártam ott. De akkor ott még vasalógépek és szabászasztalok sorakoztak.

Nekem még 3 nap van hátra, de Johnnak már ez az utolsó. Ezt csak a búcsúzáskor tudom meg tőle, ő egyébként a maga 50 évével még egész fiatalnak számít. Furcsa, hogy értem a beszédét, pedig az ittlétem alatt egy büdős szót sem tudtam kihámozni a cockney akcentusából. Ám az "Adios amigo!" az magyarul is ugyanazt jelenti. Meglepődve motyogok valami "All the best"-félét, aztán dobálom tovább a szemetet.
A többiekkel lassan megy a búcsúzás, még vissza-visszanéz, és végképp lebuktatva magát, még felbukkan néhányszor az utcán. A csarnok hátsó ajtaján keresztül látom, hogy még köröz a ház körül, hátha visszaszólnak, gyere már vissza, csak vicc volt az egész.

Az új lakhelyemtől csak néhány percnyi séta a Temze. Igazán nyugis partszakasz, Londonnak ezt az arcát eddig nem is ismertem.

A zsilipen innen

A zsilipen túl

Canary Wharf

Shadwelli partszakasz

Sok víz

"Csak a magyarokkal vigyázz!" - kaptam a megszívlelendő tanácsot még otthon, a kijövetelem előtt. Igazán kíváncsi voltam, hogy mi igaz abból a sok rémtörténetből, amit a magyarok mesélnek az őket átverő honfitársaikról.

Kezdetnek egy magyar főbérlő, Zoli házában találtam szállást. Elmondott a londoni életről minden szépet és jót, bőségesen ellátott munkakeresési és életvezetési tanácsokkal, és még a bérleti kaució egy részét is elengedte (nem én kértem!), mondván, ha majd sikerült munkába állnom és kifizettek, akkor azt majd felé is pótolom.

Zoli már az első pillanattól több volt, mint gyanús. Mindez biztos csak a beetetés, csak várjuk ki a végét!
Teltek a hetek, a hónapok, mint kiderült, a többi magyar és nem magyar lakótárssal is hasonlóan bánt. A kauciót általában nem engedte el, de bizalmat szavazott mindenkinek, és jól tűrte a késedelmes kifizetést.
Egy páran át is vágták, szorult helyzetükben ígértek fűt-fát, aztán néhány heti tartozást maguk után hagyva örökre leléptek. Zoli ideges is volt, próbálta hívogatni őket, ám egy kis idő után rájött, jobb ha lenyeli a békát, nem éri meg erre több energiát pazarolni.

Rákérdeztem, miért teszi ezt, amire ő azt válaszolta, ez anyagilag neki még így is megéri. A pénz ugyan lassabban, de sokkal biztosabban folyik be. Tapasztalatból mondta, hogy általában a felgyülemlett tartozások is szépen visszacsorognak. A bérlői szeretnek nála lakni (pedig az ő házaiban se minden tökéletes), tovább maradnak és másokat is szívesebben invitálnak.

Több mint fél évet laktam a házaiban, ráláttam néhány trükkjére és ravaszkodására, de az emberekhez való bizalma töretlen maradt.
Közben számos magyar lakó- és munkatárssal találkoztam, akik meséltek a korábbi magyar főbérlős szállásaikról, magyar ügynökségekről és munkáltatókról. Csupa hajmeresztő, embertelen história, elalvás előtt senkinek sem ajánlanám.

Aztán változatosságra vágyva én is továbbálltam, és beköltöztem Takiéhoz, amit a legutóbb már leírtam. Íme, engem is utolért a magyar balsors, honfitársaimban nekem is csalódnom kellett.
Pedig előző este épp azt beszéltük közösen, hogy kit milyen negatív tapasztalat ért a magyarokkal kapcsolatban. "Nincs is még egy olyan nép, amelyik ennyire fúrná a sajátját" - mondta Fecó és látszott, hogy komolyan is gondolja.
Amikor másnap elkezdődött a balhé, eszembe jutott mindez, és láttam, hogy ők egyáltalán nem látják a párhuzamot. Ők ugyanis "azokról" a magyarokról beszéltek. Azokról, akik így tesznek, meg amúgy - de szerencsére mi kivételek vagyunk, mi átlátjuk mindezt, mi ilyet sosem tennénk.

Hmmmm.
Tisztára mint otthon. Vagyunk mi jók, és vannak ők, rosszak.
Hogy finoman fogalmazzak: egy nagy büdös lófaszt!

Szerintem csak mi vagyunk.
Magunkba kell nézni, magunkon érdemes dolgozni. Az önsanyargatás persze épp úgy nem visz előre, mint a hibák kivetítése másokra. De lassan már röhögnöm kellett, amikor hetek múltával  a legkisebb dologra is azt kaptam vissza, hogy ebben nincs igazad. Ha mindezt a sok "nincs igazad" állítást komolyan venném, akkor rájönnék, hogy egy jelentéktelen senki vagyok. Nem úgy, mint ők, akik mindent jobban tudnak. Esetleg elkezdhetnék harcolni, hogy bizony-bizony, ezt én tudom jobban.

Inkább azon vagyok, hogy megismerjem az igazságnak minél több oldalát. Feltételezem magamról és a többiekről, hogy bizonyos dolgokban tévedhetünk, mi több véleményünkön változtathatunk is. Ehhez nem kell más, mint figyelem és bizalom.
Ahogy Zoli is tette. Néha ugyan átverték, de összességében jól jött ki a dologból. Vele együtt már ketten vagyunk.

Ha a magyarok közül még valaki elkezd bízni, akkor ki tudja hova jut a világ?
Még az is lehet, hogy szebb lesz.

"Ha nem tetszik, el lehet költözni hidegebb országba!" - mondta Fecó, az egyik főbérlő.

Taki és Fecó együtt adják ki (és lakják) azt a lakást, ahol a mai napig laktam. 4-5 hete érkeztem, tisztán tartott, szépen berendezett lakás, három dupla szoba meg egy kicsi, ebből a kicsi volt az enyém. Összesen heten laktuk. Heten, mint a magyarok. Ugyanis magyarok voltak mind, nem csak a lakók, hanem a tárgyak, az élelmiszerek, a berendezés túlnyomó része. Itteni boltokból csak a legszükségesebb dolgokat vették, a többit hozták vagy hozatták hazulról. A nyelvet is. Három év kintlét után még mindig csak magyarul.
Egyébként a környék is kellemes. Néhány percnyi sétával minden tömegközlekedési eszköz elérhető, onnan a belváros fél órán belül megvan.

Csak hát a hevület.

Fecó minden beszédébe igyekezett belefűzni a magyarok felsőbbrendűségét, és mindenki más alacsonyabbrendűségét. Az angolokét is. De a legfőbb gond az ABC betűivel volt. A-tól Zs-ig. "A" népcsoport így, "B" nemzet úgy, "C" etnikum amúgy, "Zs" meg, na arról jobb nem is beszélni. Nem is beszéltem róluk, csak hallgattam. Nem kell mindennel egyetérteni, nem is kell mindenkit szeretni, bár számomra az élet így kellemesebb.
Nem vagyunk egyfélék, gondoltam, majd megszokom. Fecó nem kérdezte meg, talán nem is feltételezte, hogy én D vagy esetleg K népcsoporthoz tartozhatok. Hátha a dédapám vagy esetleg az anyukám, netalán a szerelmem közéjük tartozik. Egyébként meg nem tartozik, de mégis mi lenne, ha...

De sebaj, azért jöttem ki, hogy tanuljak. Hogyan gondolkodnak mások, hátha én is több leszek ez által.

Csak hát a hevület.

Már a lakásvizitnél feltünt, hogy nagyon meleg van. Azazhogy nem tünt fel, gondoltam, most épp egy kicsit túlfűtöttek. Majd az ideköltözéskor Fecó kijelentette, hogy a kazánhoz Takin és rajta kívül nem nyúlhat senki. OK, ez nem egy bonyolult dolog, nem lesz nehéz betartani.
Aztán a szellőztetés. Józsi, nem kéne annyit szellőztetni, mert kimegy a meleg. Mondom, épp ez a célom, mert izzadok. Márpedig napi 5-10 perc szellőztetésnél nem kell több! Elkezdtem hát titokban szellőztetni. Ebben partner volt Sada és Dorka, egy másik páros, akik szintén szenvedtek a hőségtől. Megalapítottuk a Titokban Szellőztetők Egyesületét. Éjszakára résnyire nyitva hagytam az ablakom, had áramoljon a levegő. Ők meg egyszer teljesen kitárva felejtették a szobájuk nagyablakát, úgy aludtak el. Jellemző, hogy a kinti hideg ellenére ezt ők észre sem vették.

Persze a vége bukta lett. Taki és Fecó levonta a következtetést: sok lesz a fűtésszámla, ki kell fizetni a különbözetet. Ez már azután jött, hogy a barátnőm után fizetnem kellett. Előre szóltam, hogy kb. kéthavonta jönni fog majd 2-3 napra, nem lesz-e ebből gond. Azt mondták, persze jöhet, amikor csak akar. Aztán mikor oda került a sor, akkor szóltak, hogy 30 font. Mondom, nem ez lett megbeszélve. Mi csak azt mondtuk, jöhet amikor akar, no de nem ingyen!

Csak hát a hevület.

Már épp azon agyaltam napok óta, hogy hogyan lehetne a leggyorsabban továbbállni - anélkül, hogy felrúgnám a megállapodást -, amikor Taki kijött hozzám a konyhába, és elkezdett velem üvöltve beszélni. A lényege az volt, hogy hogy gondolom én ezt a szellőztetés dolgot, reggel 6-ig hagyjam el a lakást vagy tegyek le azonnal 150 fontot az asztalra. Ez a bérleti kaució összege volt, amit annak idején nem fogadott el, mivel ő sem készítette el az előre megbeszélt albérleti igazolást. Igazolás azóta sincs, de a pénzt most azonnal tegyem le.
Végül sikerült a beszélgetést higgadtabb hangnembe terelnem és kaptam másfél hét haladékot.

"Ha nem tetszik, el lehet költözni hidegebb országba!" - Ezzel csak az a gond, hogy ez az ország is elég hűvös, a hevület meg belülről fakad.
És ezen a szellőztetés sem segít.