Disz íz London

(Kukanapló 3.)

Valamelyik nap utánaszámoltam és döbbenten vettem észre, hogy már a 8. hónapban vagyok. Ideiglenes munka ide vagy oda ez egy kissé elhúzódott, most már nyomaszt is egy kissé dolog. De sebaj, még két hét (abból 2 nap húsvéti szünet) és bezár a bazár - muszáj lesz munkahelyet váltanom. Hogy a 9. hónapra születik-e valami az eddigiekből, az hamarosan ki fog derülni.

A kelet-európai gyökereimet továbbra sem tudom meghazudtolni, a szemétnek minősített cuccokat még mindig nem tudom fenntartások nélkül megsemmisíteni.
Lássuk, mi minden akadt a kezembe az elmúlt napok során:

1 db Harry Potter és a halál ereklyéi
- Itt már a nyár közepén megjelent, kb. a legutóbbi filmmel együtt jött ki az utolsó kötet, volt is marha nagy felhajtás körülötte. Vaskos volta ellenére sokan bizonygatják, hogy könnyen olvasható, a nyelvtanulásnak egy élvezetes és hatékony formája lehet.

2 db eldobható fényképezőgép
- Valaki igencsak félreértelmezhette, mert az el- és kidobható, az közel sem ugyanazt jelenti. Olcsó, műanyaglencsés gépek, 1-1 db 27 kockás színes tekerccsel. Igény szerint vakuzni is tudnak - szóval egy családi fotózásra, egy parki sétára vagy egy házibulira tökéletesen megfelelnek.

A vasárnapi magazinokat is rendre kimentem, így megvan az egy hétre való olvasnivalóm. Ezek már eleve bontatlanul originál módon kerülnek kidobásra. Gondolom, a cég megrendelte őket, de rajtam kívül nincs, aki elolvassa őket. A Sunday Times, a Daily Mail vagy az Observer külön-külön is nyom vagy fél kilót. A mellékletek 80%-a rögtön megy a kukába, de még így is marad érdekes cikk rengeteg.
Az újságmellékletek által sikerült néhány CD-re és DVD-re is szert tennem. A teljesség igénye nélkül:

1 db Az édes élet (Fellini)
1 db Oltalmazó ég (Bertolucci)
2 db The Ultimate Indie Collection (indie zene válogatás)
1 db Monopoly (PC-s játék)

"Nagyon fontos állásban vagyok.
Ollóm csattog, köpenyem lobog."
(KFT)

Ha meg akarunk ismerni egy várost, akkor menjük fodrászhoz!

A fodrász olyan, mint a taxisofőr. Mindent tud. Mindent hamarabb tud.
Szól nála a rádió, hallgatja a híreket, ugyanakkor bírálja is azokat, hiszen ott van neki a sok ügyfél, akiktől elsőkézből ismeri a bizalmas részleteket. Gyűjti és szétszórja az infót. A fodrászüzlet olyan, mint egy kis külön univerzum az igazi mintájára.

Itt Londonban már voltam pakisztáni, afrikai és még ki tudja miféle fodrászoknál. A pakisztáni megkérdezte, hogy hol vágattam a legutóbb. Amikor megtudta, hogy a feketéknél, akkor megállapította, hogy rosszul néz ki a hajam (én elégedett voltam vele) és ennek az az oka, hogy a feketék nem értenek a hajvágáshoz. Egymásét még csak-csak levágják valahogy, de a fajtájuktól ne várjunk túl sokat. Ebben a városban még nem sok rasszista megnyilvánulást hallottam, de úgy éreztem, itt a fodrászüzlet biztonságában sokat tanulhatok a helyiek gondolkodásából.

A fodrászt az se zavarja, hogy nem beszélem rendesen a nyelvet. Az ügyfél az csak ügyfél, akár jó az angolja, akár nem. Ollóval a kezében két mozdulattal képes bármilyen elvont fogalmat elmutogatni, és közben kihúzni belőlem, ki vagyok, honnan jöttem, hány évesen vesztettem el a szüzességem.
Nem beszélve arról a tekintetről és a sokatmondó hatásszünetről, amely a búcsúzáskor a borravalóra utal. Nem agresszív, nem tolakodó, de valahogy mégis határozott.

Legutóbb egy olyan fodrásznál voltam, ahol nem volt beszélgetés. Köszönés, aztán egy-két instrukció, de amúgy végig csend. Csak az olló csattogott. Mégis valahogy azt éreztem, hogy áramlik az információ és egyre több dolgot tud meg rólam. Hogy hogyan és milyen titkos csatornán, az egyelőre számomra még rejtély, de nagyon valószínű, hogy a tükörnek kiemelt szerepe van a dologban.

Gyanítom, hogy kell legyen egy Világ Fodrászainak Titkos Szövetsége, amelynek mindegyikük felesküdött tagja (a belső ellentétek ellenére), és egy külön elfogadott kiskáté alapján működnek. Ennek nyilván az információ megszerzése és továbbítása a kiemelt pontjai. Ugyanakkor majdnem biztosra vehető, hogy világuralmi terveket is szőnek, de ezt bizonyítani sajnos még nem tudom.
Különben mivel lenne magyarázható, hogy a világ különböző tájain, más-más városokban és kultúrákban a fodrászok fajtól, nemtől, bőrszíntől függetlenül pontosan ugyanúgy viselkednek?

Nőnap volt. Szombaton. Mint azt tudjuk.

Mit írjak még?
Nem jut eszembe semmi okosabb. Aki tud valami normálisabb kommentet, képaláírást, hozzáfűznivalót, akármit, az ossza meg! Köszi.

Miközben a két Bicycle Repair Man azon tanakodott, hogy melyikük siessen a biciklibalesetes Supermanek segítségére, addig Marcel Marceau és Mickey Mouse azt figyelték, hogyan próbálja meg Ollókezű Edward a vörösborfoltokat eltávolítani a házigazda ágyneműjéből. Erre valaki azt mondta, hogy ilyen esetben legjobb az ecetes olló, de ezt Edward már nem hallhatta, mert Papírkutya és Papírmacska egy újabb nótára zendítettek. Ehhez jól jött a szintetizátor, amin egy órával korábban az egyik Bicycle Repair Man eszelős tekintettel sírig ható orgonafutamokat adott elő, amin Morticia Addams nagyon meghatódott.

Superman, aki titokban Bicycle Repair Man (Biciklijavító)

Bridget Jones persze húzta a száját, mivel szokás szerint nem talált magának megfelelő ruhát, ezért a pizsamájában jött el partizni egy vödör jégkrémet szorongatva.
A fürdőköpenyes fazont többször meggyanúsítottam, hogy biztosan Arthur Dent, de mivel se törülköző, se Galaxis Útikalauz nem volt nála, ráadásul csak tejet ivott, ezért bizonyossá vált, hogy ő nem lehet más, csakis a Nagy Lebowsky.

Sajnos Marcellus Wallace nem tudott eljönni, de talán jobb is, mivel a felesége, Mia Wallace (nem engedve Don Juan csábításának) így nyugodtan kettesben lehetett James Bonddal a másik szobában. Állítólag nagyon titkos dolgokról beszélgettek, de ezt egy 007-es ügynöknél sosem lehet biztosan tudni.

Paper Dog & Paper Cat

Ami még hiányozni fog az új lakhelyemen, az a lótüdő átható illata.

Igaz ugyan, hogy jól kijöttem a nigériaiakkal és a nehéz kezdetek után a pakikkal is bizalmas viszony alakult ki, de a nemzetközi konyha gőzét-gázát nem sírom vissza. A pakisztániak serpenyős, olajban sütős, indiai jellegű fűszeres ételeit még csak-csak elviseltem (étteremben pedig kifejezetten szeretem), de Josephine-ék afrikai konyháját nem tudtam megszokni.

Olyan szagok terjengtek a házban, amik a tűrőképességemet acélosra edzették. Hiába szellőztetés és elszívó, a szagoktól szabadulni szinte képtelenség. Hogy az afrikaiak mit főztek, az a mai napig rejtély, pedig az egész ott zajlott a szemünk előtt. Ahogy azt valaki megjegyezte: "már megint lótüdő".

És tényleg.
Még soha nem éreztem ehhez fogható orrfacsaró szagot, de a húsok közül is csak a párolt lótüdőt tudom ilyennek elképzelni. Ráadásul egyszer közelről is láthattam, miféle darált aprólék kerül bele a kondérba. A látvány bizony még annál is durvább volt, mint amire a szagok alapján számítottam. Nincs az a magyaros pacalfőzés, ami ezzel felvehetné a versenyt. És itt nem a szentéletű vegetárius beszél belőlem, hanem a közép kelet-európai gyökerekkel megáldott földi halandó.

Josephine becsületére legyen mondva mindig gondosan szellőztetett, és fedővel vagy fóliával letakarva tárolta az ételeit. De amikor az étel főzésre vagy melegítésre került, akkor értettem csak meg, mi mindent vállaltam a londoni kijövetelemmel.

Azt nem tudom, ők mit gondolhattak a mi kajáinkról, soha egy rossz szavuk nem volt. Egyszer, amikor Josephinet általam készített görög salátával kínáltam (ugyebár ősi magyar étel), akkor kóstolás nélkül elutasította. Kedvesen mosolyogva, de nagyon határozottan mondott nemet - úgyhogy többet nem is próbálkoztam.

Túl vagyok a költözésen.

Alapos keresés után végre megtaláltam az új helyemet. Ezúttal Észak-Londonban. Gondoltam, a továbbiakban majd kerülöm a magyarokat, egy angolul beszélő társaság mindenképp a nyelvtudásom javára fog válni. Az előző vegyes házban öten voltak rajtam kívül magyarok, nekem az is épp elég volt.

Naná, hogy végül egy teljesen magyar szálláson kötöttem ki. Itt már velem együtt heten vagyunk, de legalább emberi körülmények között.

Ami hiányozni fog, az a sok kis sárga cetli.
Előző magyar lakótársaim kissé nehezen tolerálták a többi lakó életmódját, ezért elkezdtek különféle üzeneteket ragasztgatni a ház különböző pontjaira. "Szellőztetés után csukd be az ablakot!", "Ne kiabálj, mert mások alszanak!", "Ne rohangálj a lépcsőn, mert nagyon hangos!" és más hasonlók.

Tény és való, hogy a pakisztáni lakótársaink úgy éltek, mintha elfelejtettek volna átállni az otthoni időzónáról az ittenire, ezért éjfélkor sütöttek-főztek, hajnalban beszélgettek és reggel hat körül mentek el aludni.
De azt is hozzá kell tenni, hogy tekintettel voltak a többiekre, és az életmódjukon ugyan nem változtattak, de igyekeztek visszafogottan intézni a dolgaikat.

Nekem ez az otthoni orromaládörmögök aztánjólmegmondomnekik módszert idézte. Legutóbb a Heathrow-n vártam a felszállást, amikor észrevettem, hogy a várakozó utasok többsége szintén magyar. Késéssel indultunk, de a reptéri dolgozók láthatóan tudták kezelni a helyzetet. Amikor a labirintusszerű gyalogoscsatornában egy sárgamellényes vezetőt követve haladtunk a gépünk felé, egyszer csak feltartóztattak néhány percre, hogy egy keresztbe közlekedő másik csapatot elengedjünk. A körülöttem állók rögtön elkezdtek félhangosan morogni: "Na, ez a sárgamelényes is csak azért van itt, hogy akadályozzon bennünket. Thank you bazmeg!" Persze a vezetőnk ezt nem hallhatta, de a hazai mentalitást jól tükrözi, hogy az egyik azt feltételezi a másikról, hogy ő azért van itt, hogy minket akadályozzon.

A cetlik is valami hasonlót hozzáállást jelképeznek. Falra ragasztgatás után elmondhatom, hogy tettem valamit a dolog érdekében, igaz, hogy valójában nem oldottam meg, de legalább újabb feszültségeket generáltam. Ha épp nem olvasták el az új cetlit, vagy letépték, netalán azt a szél lefújta, ismét fel lehet háborodni, hogy pedig én megmondtam.

Hálás lehetek a reptéri rakodómunkásoknak.

Decemberben még nem így gondoltam, akkor még nagyon pipa voltam, amiért Londonból hazafelé menet lenyúlták a táskámra akasztott bobby sisakot. A fiamnak lett volna karácsonyi ajándék - egy teljes angol rendőrjelmezzel együtt (bilincs, síp, gumibot, büntetőcédulák, beszélő tölcsér stb.), de a sisak már csak a hátizsákon kívülre fért el egy doboz bonbon társaságában. A lelki szemeim előtt most is ott lebeg az a reptéri rakodómunkás, aki bobby sisakkal a fején, lábait lógatva ül a futószalag szélén és kétpofára tömi magába a Cadbury édességet. Váljék a javára!

Szolgálatban
A karácsony előtti utolsó napokban tettem még néhány kétségbeesett kísérletet, hogy a bobby jelmezhez hiányzó sisakot megpróbáljam pótolni, de még a magát Magyarország legnagyobb játékkereskedéseként tituláló helyen is kudarcot vallottam. Amikor angol rendőrsisak után kérdezősködtem, karjukat széttárva mondták, sajnos az nincs, de tudnak adni helyette pókemberjelmezt, most úgyis az a divat. Kapott hát a gyerek magyar építőjátékot, - a "mit hozott a papa Londonból?" kérdést pedig ügyesen kikerültük.

Azt akkor még végképp nem sejtettem, hogy a február eleji hosszúhétvégés hazautazásom éppen az óvodai farsang idejére esik. Csütörtök éjszaka, pontosabban péntek hajnalban érkeztem, de 6-kor már kelnem kellett, hogy az immáron hiánytalan angol rendőrjelmezt (sisak + minden egyéb) időre szállítsam az óvodába. Andris el volt ragadtatva, valamint mindenki más is, aki látta őt.

A csókos pókasszony és Megvagy hadnagy

Egyelőre senki ne számítson újabb bejegyzésre. Egy kissé összecsaptak a fejem felett a hullámok. Most épp állás- és szálláskeresés, bár amik eddig megvoltak, azok továbbra is megvannak, de most már váltanom kell. Össze kell szednem magam, és mostanában úgy érzem, ebbe a blogírás már nem fér bele.

De ne keseredjen el senki, nem végleg búcsúzom, lehet, csak 2 hét, de lehet 2 hónap. A grafomán alkatom majd úgysem hagy nyugodni, mégis egy kis kihagyás jót fog tenni.
A blogfüggőktől utólag is elnézést kérek, - nézzetek szét, akad még itt egy jó pár olyan blog, amit érdemes követni.

...

Én:
- Nagyon klassz a suli, ahol most nyelvet tanulok.
Adrien:
- Lehet, nekem is el kéne végeznem egy tanfolyamot. Bár nekem jó az angolom, írok, olvasok, kommunikálok, de a francia akcentusom, az borzasztó.
Én:
- Szerintem nem olyan borzasztó az akcentusod. Sőt, kifejezetten jó!
Adrien:
- Tényleg? Komolyan gondolod?
Én:
- Hát persze. A francia akcentusod gyönyörű, csak amit mondasz angolul, azt nehéz megérteni.
Adrien:
- Köszi.

Errollal, fekete-afrikai kollégámmal jókat szoktunk beszélgetni. Csak arra kell vigyázni, hogy ő ugyan jó munkaerő, de egy "Hello! How are you?"-ból kiindulva, akár fél órás világmegváltó eszmecsere is  kialakulhat, miközben fölülről meg a nyakunkba borul a munka. Szóval, jobb féken tartani a dolgot.
Errol az a fajta, aki eddig két mondatnál többet kérdezett Magyarországról. Ki tudja, miért - talán csak egészséges kíváncsiságból -, izgatja, hogy milyen ott nekünk, és én hogy látom a londoni életet.
Legutóbb, azt kérdezte meg nagyon óvatosan, hogy londoni kiutazásom előtt láttam-e már színes bőrű embereket. Mondtam, hogy a fővárosban azért találni néhányszáz feketét, de hogy jobban átérezze a helyzetet hozzátettem, hogy ez egy kétmilliós város, tehát csepp a tengerben.

Kinga tegnap érkezett meg Londonba.
Segítettem neki bejönni a Victoriaról és beszerezni az első napi kellékeket. Leginkább szállásokat néztünk.
Egész jól bírta a strapát, az új környezetet meg az egész napos mászkálást. Látta Lutont, a repteret, a Victoria állomást a nyüzsgő tömegével, metróztunk, buszoztunk, gyalogoltunk, vásároltunk, cipekedtünk jó sokat.
A nap végén persze ő is azt kérdezte, amit majdnem mindenki, aki először van Londonban. De hol vannak a fehér emberek?
OK, hogy Kelet-London, indiai negyed, pakisztániak és feketék minden felé, de azon kívül is alig láttunk fehéreket. Amikor egy órácskára itt volt a szállásomon, azt mondta, annak örül, hogy most legalább lát fehér embereket.
Persze azok is magyarok...