Ami még hiányozni fog az új lakhelyemen, az a lótüdő átható illata.
Igaz ugyan, hogy jól kijöttem a nigériaiakkal és a nehéz kezdetek után a pakikkal is bizalmas viszony alakult ki, de a nemzetközi konyha gőzét-gázát nem sírom vissza. A pakisztániak serpenyős, olajban sütős, indiai jellegű fűszeres ételeit még csak-csak elviseltem (étteremben pedig kifejezetten szeretem), de Josephine-ék afrikai konyháját nem tudtam megszokni.
Olyan szagok terjengtek a házban, amik a tűrőképességemet acélosra edzették. Hiába szellőztetés és elszívó, a szagoktól szabadulni szinte képtelenség. Hogy az afrikaiak mit főztek, az a mai napig rejtély, pedig az egész ott zajlott a szemünk előtt. Ahogy azt valaki megjegyezte: "már megint lótüdő".
És tényleg.
Még soha nem éreztem ehhez fogható orrfacsaró szagot, de a húsok közül is csak a párolt lótüdőt tudom ilyennek elképzelni. Ráadásul egyszer közelről is láthattam, miféle darált aprólék kerül bele a kondérba. A látvány bizony még annál is durvább volt, mint amire a szagok alapján számítottam. Nincs az a magyaros pacalfőzés, ami ezzel felvehetné a versenyt. És itt nem a szentéletű vegetárius beszél belőlem, hanem a közép kelet-európai gyökerekkel megáldott földi halandó.
Josephine becsületére legyen mondva mindig gondosan szellőztetett, és fedővel vagy fóliával letakarva tárolta az ételeit. De amikor az étel főzésre vagy melegítésre került, akkor értettem csak meg, mi mindent vállaltam a londoni kijövetelemmel.
Azt nem tudom, ők mit gondolhattak a mi kajáinkról, soha egy rossz szavuk nem volt. Egyszer, amikor Josephinet általam készített görög salátával kínáltam (ugyebár ősi magyar étel), akkor kóstolás nélkül elutasította. Kedvesen mosolyogva, de nagyon határozottan mondott nemet - úgyhogy többet nem is próbálkoztam.
Utolsó kommentek