Disz íz London

Eszter és Misi kábé egy évvel ezelőtt érkeztek.
Vidéki kisváros, némi adósság, munkanélküliség, kilátástalanság és kalandvágy - tehát csupa olyan dolog, ami a Londonba jövő magyarok jelentős részét jellemzi.

Én szeptemberben költöztem ebbe a házba, ahol azóta már István, Eszter féltestvére is elfoglalt egy szobát. Ettől ez még  nem számít magyar háznak, hiszen laknak még itt nigériaiak, pakisztániak, egy srác az Arab Emirátusokból, nem beszélve a dél-afrikai nővérpárról, akik azóta már továbbálltak.
Esztert időközben elfogta a honvágy, otthagyta az itteni állását, és valahogy nem akaródzott neki újat találni. Néhány hét kínlódás után novemberben meghozták a döntést, hogy vége a londoni kalandoknak, irány haza. Már meg is volt az otthoni terv, a kisvárosi kutyatápszergyár jó eséllyel kínál munkát, abból majd csak eltengődnek a kezdeti időszakban.

Otthon aztán a második napon eszükbe jutott, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet idő előtt hazajönni. Nem volt mit tenni, kopogtatni kellett a kutyatápszergyár ajtaján, ahol nem tudtak semmi konkrétat mondani. Talán majd az újév elején. A kevéske hazavitt pénzük gyorsan fogyni kezdett, és be kellett lássák, ha nem vesznek gyorsan egy visszarepjegyet, akkor oda az utolsó reménységük. Azt persze elhatározták, hogy a gombás falú, rosszul bútorozott szobába vissza nem jönnek. Újrakezdés, új élet.

Hogy, hogy nem, nem sikerült másik házat találniuk, a régi főbérlőjükön kívül más nem segített, vissza kellett hát költözniük a régi kis koszos szobájukba, ahonnan már eredetileg is elvágytak.
A történteket színesíti, hogy jött velük egy másik magyar pár is, Tomi és Tina, akik már régóta halogatták az indulást, de Misiék visszajövetelével már jöttek ők is. Barátilag a kevéske pénzüket összedobták, hiszen így többre mennek, és most négyen laknak a koszos kis szobában.

Rövid időn belül találtak is újra munkát, de a hétköznapok egyensúlyát még mindig nem sikerült megtalálni. Heti 3-4 napra találgatnak is állást, de olyan még alig volt, hogy egyidejűleg mind a négyen tudtak volna dolgozni. Egyelőre egymásra vannak utalva, eszik azt, amit maguknak főztek. Vissza nem mehetnek, itt ráadásul van is miből élni, de kényelmesnek közel sem nevezhető az életük.

István közben önállósította magát, pontosabban korábban sem tette függővé magát a többiektől. 2-3 hónap alatt anyagilag egyenesbe került, nekifeszült a nyelvtanulásnak, és mindenki számára látványos eredményeket ér el.

Azt hiszem, történetük közel sem egyedi. London a lehetőségek városa. Van munka, van megélhetés, uniós állampolgársággal pedig még egyszerűbb az élet.
De a minimállétből kitörni nem mindenkinek sikerül, van akinek soha és van akinek pedig csak többedik nekirugaszkodásra.

Gabriel barátom szerint a világnak nem vége lesz, hanem széle. Pontosabban: SALE. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a karácsony utáni leárazások, amik kapcsán minden egyes kirakatra kiírják hatalmas betűkkel, hogy sale. És ha ez még nem lenne elég, akkor számos helyen még az a felirat is olvasható, hogy "Utolsó napok!".

Szintén Magyarországról indulva Gabriel eljutott egészen a divat kapujáig. Recepciós az Oxford Circus tövében, a College of Fashion nevű suliban - és mi ez, ha nem a divat kapuja? A londoni divatcentrumnak állandó emberforgatagában majdnem képtelenség az árral szemben menetelni. Körben és végig az Oxford Streeten világmárkák képviseltetik magukat, ide tér be minden turista, és vesz magának irdatlan összegekért valami apró hacukát, amit majd otthon mutogathat, hogy ezt bizony ott vette, igen-igen ott, az Oxford Circusön.
Gabriel egyébként nem kíván mindebből részt venni, ő megtorpant a kapuban, jól érzi ott magát, és egy lépést sem hajlandó beljebb lépni.

A karácsonyi őrületet csak a karácsony utáni őrület képes felülmúlni. Angolszász területen a karácsony az karácsony napjaira esik, nem úgy, mint mifelénk, ahol már 24-én este jön a Jézuska. Itt csak 25-én kezdenek karácsonyozni és 26-án ajándékozni.

Tehát 26-án hajnalban már nyitnak is a boltok, a kirakatokban a fantasztikus leárazásokat ígérő feliratokkal. Még tart az ünnep, de már tömegek ostromolják a multikat. Hajnal 5-kor eldördül a startpisztoly és a megvadult, egymást taposó sáskák lezabálnak mindent a polcokról, mielőtt azt a társuk kaparintaná meg.

Állítólag legutóbb volt is nagy botrány, mivel az egyik bolt megszegte az iratlan törvényt, és már hajnal 1-kor kitárta kapuit.

A londoni tube (ejtsd: metro) egyik jellegzetessége, a magát sminkelő angol nő.

Amikor először láttam ezt a nyíltszíni sminkelést, nagyon meglepődtem - azt hittem, egyedi esetről van szó. Azóta tudom, hogy nem. Gyakorlatilag szerelvényenként akad legalább egy olyan hölgy, aki a környezetére fittyet hányva (tényleg, a fittyet hogy mondják angolul?) előpakol a kistáskájából, és a zavar minden jele nélkül elkezdi felrakni az aznapi vakolatréteget az arcára. Egyébként ez nem csak a reggeli járatokon, hanem este is megfigyelhető, amikor őnaccsága buliba, vállalati partira, vagy épp a szeretőjéhez készül. Hogy ez mennyire így van, azt igazolja az a számos beszélgetés, amit utazás közben mobilon folytatnak egy másik szerelvényen magát vélhetően szintén sminkelő barátnőjükkel.

A szocializáció egy sajátos jelenségéről van itt szó, ahol a női praktikák elsősorban nem anyáról lányára, hanem utasról utasra terjednek.
Az elmúlt fél év alatt férfi létemre én is rendkívül sok fortélyt ellestem. Tudom már, hogyan kell mozgó szerelvényen az alapozót gyorsan és egyenletesen felvinni, a szemhéjat ízlésesen kihúzni, a szempillákat kipöndöríteni, valamint a száj szélét diszkrét rúzsréteggel végigfuttatni.
Ám van olyan akrobatikus elem, amit még gondolatban is nehezemre esik végigcsinálni, annak ellenére, hogy már ezt is láttam saját szememmel.

Ez pedig a körömlakkozás. A lakkréteget ugyebár hosszanti irányban, határozott mozdulatokkal kell felvinni, különben az csúnya lesz, és előbb-utóbb töredezetté válik. A mozgó szerelvény mellett további kihívást jelent a művelet közbeni le- és felszállás, valamint a könyökhajlatba akasztott csomagok, amelyekről már gyanítom, hogy nem is akadályként, hanem az egyensúly megtartására szolgálnak.

Megfigyelésem alapján az angol nőknek is csak két kezük van, ám lényegesen több dolgot képesek azokkal egyidejűleg elvégezni. De maradva a körömlakkozásnál, egyik kézben a körömlakk és a lecsavart kupak, a másikban az ecset, amivel úgy kell az üvegcsét tartó kéz körmeit kipingálni, hogy közben ne boruljon ki a körömlakk.

Az itt eltöltött számos év kevésnek tűnik ezek elsajátításához. Asszem, ehhez ide kell születni.

Már kezdem egy kicsit unni a szemétben való turkálást, de időről időről felbukkannak olyan dolgok, amik nem csak meghökkentenek, de a világról alkotott alkotott képemet is felborogatják. Tudom, hogy ezek nagy szavak, de a prés felett állva, szemetesketreceket pakolva és tologatva mi máson töprenghet az ember fia, mint a világ sorsán.

Karácsonyi díszek

Ugye nem gondolta senki, hogy a kirakatok karácsonyi dekorációi egy nagy raktárban várják a következő évet? Kis karácsony, nagy karácsony, kis csillag és nagy üveggömb, műfenyő és dekorajándék, égősor és ezüst díszek mind-mind a hátsó raktárban préselődnek eggyé, hogy lassan teletöltsék a konténert.

Egy szatyor mobiltelefon

Bontott és bontatlan iPodokat már dobáltam be megsemmisíteni, de a mobiltelefon eddig még nem volt soron.
Szó szerint, egy nejlonyszatyornyi új készülék volt összedobálva, közülük látszott néhányon, hogy bolti szemléltetőnek használták, néhány pedig karcolásmentes előlappal, el nem távolított védőfóliával várta a megsemmisítést. Több ez, mint kísértés, nem beszélve a lelkiismeretfurdalásról, hogy nem-e kellett volna egy párat zsebrevágnom, amiből több heti fizetésemet könnyűszerrel biztosíthatnám.

Egy kötet Biblia

Jobb, ha nem merengünk Heine egykori szavain ("Ott, ahol könyveket égetnek, előbb-utóbb embereket is égetnek"), különösen, hogy itt szó sincs könyvégetésről, itt csak a szemétprésbe kerül be néhány példány. Szégyen és gyalázat, de nem tudtam megállni, hogy ki ne lopjak néhányat, köztük néhány oxfordi angol szótárat, egy Da-Vinci kódot, gyerekkori Crichton-kedvencemet, az Androméda törzset és egy Sting életrajzot - hozzátenném, hogy kiváló állapotban.
Hogy az abszurditásnak mennyire nincs határa, azt a kisalakú Biblia is bizonyítja, amit a legutóbb találtam. Új- és Ótestamentum a King James-féle tolmácsolásban. Műanyag, bőrre emlékeztető borító, kopott külső, kölnifoltos előlapok, jó állapotú belső. Szemmel láthatóan valaki gyakran hordta magával, és sokat forgathatta.
Nem tartozom ugyan semmilyen felekezethez, keresztényhez pedig végképp nem, de a londoni templomlátogatást már amúgy is terveztem (egyszer már voltam is), ahhoz pedig nem árt egy angol nyelvű Biblia.

Valahonnan a múltból feldereng egy lengyel film: Obi-Oba, avagy a civilizáció vége. Az emberiség kis csoportja egy atomtámadás után évtizedekkel mélyen a föld alatt, betonfalak között tengeti utolsó napjait. A főszereplő férfi a múlt után kutakodik, és a fejébe veszi, hogy utánajár annak a titokzatos könyvnek, amire oly' sokan tesznek utalást, és aminek a neve: Biblia. Hosszas kutakodás és kenőpénzek után rá is bukkan egy raktártárosnál, aki sok különc dolgot őriz. Végre megszerzi az egyetlen még létező példányt, ám belelapozva kiderül, annak csak a borítója igazi, amit a jó anyaga miatt őrzött meg a raktáros. A belsőt már rég kidobta vagy felhasználta, mivel annak úgysem volt semmi haszna.

Bő két hét hazai karácsonyozás után sikeresen visszatértem Londonba.

Persze nem sikerült minden barátot és ismerőst végiglátogatnom, habár eleve elhatároztam, hogy ez a két hét kizárólag a családé és a pihenésé. És mindenek előtt Orsikáé.
A pihenésből nem sok valósult meg (azért valami csak-csak), a tervbe nem vett barátok látogatásából meg még annyi se. Számítógépes és internetes elvonókúrának minden esetre jó volt, arról nem beszélve, hogy az otthoni tévéket se tudtam nézni, így legalább az agysejtejeim tudtak regenerálódni.

Itt gyakorlatilag minden onnan folytatódik, ahol abbahagytam. A Peter Jonesnál otthagyott kukás állásomba visszavártak, hiába mondtam az ügynökségnél, hogy most már váltani szeretnék. Az Extraman azt mondta, hogy jó-jó-oké, csak várjak még egy-két hetet, amíg találnak nekem másik helyet. Átmenetileg valami olyasmit keresnék, ami fizikálisan nem ennyire megterhelő, bár amikor benne vagyok, akkor ez se tűnik annyira vészesnek.
Egy hét már letelt, egyelőre még minden a régiben.

Közben elkezdtem végre a régen tervezett nyelvtanfolyamot. De erről majd egy külön bejegyzésben bővebben...

A szemetet ugyebár szelektíven kell kezelni.

Kivéve persze, ha kevés az idő, kevés az ember, a szeméttől meg már férni sem lehet. Ettől az esettől tekintsünk el, hiszen környezettudatos, és eukomform személyek vagyunk.

Külön megy tehát a papír, a festék, az étolaj, az étel és persze külön mennek az üvegek. Vannak külön ketrecek, meg kukák (kicsik és nagyok), amik szép lassan telítődnek és arra várnak, hogy heti egyszer jöjjön értük az eukomform szállító (értsd: csak étolaj, csak üvegek stb.).

És eljöve a karácsony és annak szent ünnepe, és eljöve a készülődés és a várakozás. És virágzék vala a fogyasztói társadalom, és a Peter Jones dolgozói nagyon boldogok vala, mivel látták vala, hogy a termékeik jobban fogyának, mint gondolák vala.
És örvendezének vala mindannyian, bár ama szent ünnep még odébb vala, de töltenek vala buborékos italt, mely boldog mámort bocsáta szemükre, és evének hozzá chipseket és különféle édes süteményeket, melyek a ködös Albion ege alatt különösen émelyítőek, ám az itt élők között nagy odaadásnak örvendének vala.

Igen ám, de hetekkel karácsony előtt már annyi a pezsgős üveg a szeméttárolóban, hogy lépni nem lehet tőlük, és a nagy alkoholos üvegek közti réseket a kis üdítős üvegek töltik ki (vagy be - ahogy tetszik).
Minden délutánra jut egy céges buli, és naponta annyi alkoholos üveg kerül a szemétbe, hogy egy kocsmának becsületére válna.

Nyilván minden osztálynak megvan a maga bulija, de ha elosztanánk az elfolyatott literek számát az itt dolgozók számával, akkor is bődületes mennyiség jönne ki.

Aztán, ha vége a decemberi hajrának, akkor nincs más hátra, csak ki kell bekkelni azt 9-10 hátralévő hónapot, amikor is újra lehet készülni ama szent ünnepre.

Másfél hete, mikor megnéztem a Golden Compasst (otthon: Arany iránytű), arra gondoltam, nem ártana a könyvet is elolvasni. Philip Pullman háromkötetes fantasyje nem tűnik túl bonyolultnak, mégis érdekfeszítő, tehát jó apropó arra, hogy az angolomat gyarapítsam. A netről hip-hop le is tudtam tölteni, nem csak írott, hanem audio formátumban is, úgyhogy a kiejtést és a hallás utáni szövegértést is gyakorolhatom.

Nagy lelkesedésemben már rögtön az első fejezet címénél elakadtam: THE DECANTER OF TOKAY. A "decanter"-ről némi szótárazás után kiderítettem, hogy asztali (boros) palackot jelent, de a "tokay" szót nem találtam sehol. Némi erőlködés után röhögve a fejemhez kaptam - ilyen pofon egyszerű megoldásra tényleg nem számítottam.

Pár napja kaptunk egy strassburgi kollégát, Adrient. A moziról beszélgetve kiderült, hogy ő már pár évvel ezelőtt olvasta a könyvet. Elmeséltem neki is a történteket, mire ő félbeszakított és rávágta, hogy a tokay szó, az egy francia bormárkát takar.

Hiába na. Mindig tanul valami újat az ember.