Eszter és Misi kábé egy évvel ezelőtt érkeztek.
Vidéki kisváros, némi adósság, munkanélküliség, kilátástalanság és kalandvágy - tehát csupa olyan dolog, ami a Londonba jövő magyarok jelentős részét jellemzi.

Én szeptemberben költöztem ebbe a házba, ahol azóta már István, Eszter féltestvére is elfoglalt egy szobát. Ettől ez még  nem számít magyar háznak, hiszen laknak még itt nigériaiak, pakisztániak, egy srác az Arab Emirátusokból, nem beszélve a dél-afrikai nővérpárról, akik azóta már továbbálltak.
Esztert időközben elfogta a honvágy, otthagyta az itteni állását, és valahogy nem akaródzott neki újat találni. Néhány hét kínlódás után novemberben meghozták a döntést, hogy vége a londoni kalandoknak, irány haza. Már meg is volt az otthoni terv, a kisvárosi kutyatápszergyár jó eséllyel kínál munkát, abból majd csak eltengődnek a kezdeti időszakban.

Otthon aztán a második napon eszükbe jutott, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet idő előtt hazajönni. Nem volt mit tenni, kopogtatni kellett a kutyatápszergyár ajtaján, ahol nem tudtak semmi konkrétat mondani. Talán majd az újév elején. A kevéske hazavitt pénzük gyorsan fogyni kezdett, és be kellett lássák, ha nem vesznek gyorsan egy visszarepjegyet, akkor oda az utolsó reménységük. Azt persze elhatározták, hogy a gombás falú, rosszul bútorozott szobába vissza nem jönnek. Újrakezdés, új élet.

Hogy, hogy nem, nem sikerült másik házat találniuk, a régi főbérlőjükön kívül más nem segített, vissza kellett hát költözniük a régi kis koszos szobájukba, ahonnan már eredetileg is elvágytak.
A történteket színesíti, hogy jött velük egy másik magyar pár is, Tomi és Tina, akik már régóta halogatták az indulást, de Misiék visszajövetelével már jöttek ők is. Barátilag a kevéske pénzüket összedobták, hiszen így többre mennek, és most négyen laknak a koszos kis szobában.

Rövid időn belül találtak is újra munkát, de a hétköznapok egyensúlyát még mindig nem sikerült megtalálni. Heti 3-4 napra találgatnak is állást, de olyan még alig volt, hogy egyidejűleg mind a négyen tudtak volna dolgozni. Egyelőre egymásra vannak utalva, eszik azt, amit maguknak főztek. Vissza nem mehetnek, itt ráadásul van is miből élni, de kényelmesnek közel sem nevezhető az életük.

István közben önállósította magát, pontosabban korábban sem tette függővé magát a többiektől. 2-3 hónap alatt anyagilag egyenesbe került, nekifeszült a nyelvtanulásnak, és mindenki számára látványos eredményeket ér el.

Azt hiszem, történetük közel sem egyedi. London a lehetőségek városa. Van munka, van megélhetés, uniós állampolgársággal pedig még egyszerűbb az élet.
De a minimállétből kitörni nem mindenkinek sikerül, van akinek soha és van akinek pedig csak többedik nekirugaszkodásra.