És igen.
Végre valahára leszámoltam a szemétpréselős melóval, megvolt a búcsúparty, majd az utolsó nap utáni plusz egy szombat, amikor még túlóráztam is egy jóízűt, de aztán csak vége lett, az épületet végleg bezárták, és nem hagyták, hogy én ott tovább préselgessem a szemetet.

Félelmeim beigazolódtak, egy másik warehouse (ejtsd: raktár, nagyker vagy valami ilyesmi) várt rám ölelő karokkal, ahol még az újdonság ereje sem adatott meg, mivel nyáron már robotoltam itt egy vagy két hetet. Valójában arra sem emlékszem, hogy pontosan mennyit, annyira egyformának tüntek az akkori napok.

Nem úgy, mint most!
Most persze minden nap más. Igaz ugyan, hogy minden nap tapétákat dobozolok, szépen, matricázva, dobozolószalaggal körbefuttatva. Komplex meló. Itt a lézeres vonalkódolvasót is tudnom kell használni. Szakszerűen a vonalak fölé tartom a fegyvert, lehetőleg merőlegesen, majd egy határozott mozdulattal megnyomom a gombot és PITTY, már be is olvasta. Itt következik a bonyolult rész, a szkenner kijelzőjéről le kell olvasni, hogy ez a cucc most exportra megy, vagy csak simán postázható a többivel együtt.

Jó dolog a kartonpapírt hajtogatni. Így minden órában, de legalábbis minden második órában begyűjt az ember egy újabb karcolást. A papír ugyanis vág. Ilyenkor húz az ember egy kesztyűt, de ez nem az a meló. Itt nem lehet, mert akkor hogy fogom meg és ragasztom fel a matricát, és hogyan végzem a munkámat hatékonyan és gyorsan. Egy ilyen kis vágás lényegében katona dolog - 3 nap alatt már úgy begyógyul, hogy észre se venni. Ezért van a többi vágás. Napi szinten mindig egy jópár, hogy ne felejtsük el az előzőeket sem. Van néhány az ujjaim hegyén, egy az ujjaim között (oda hogy mászott be?), jópár a csuklómon - a kézfejem pedig teljesen kiszáradva. A papír ugyanis arról is gondoskodik (bár naponta többször használom a hidratálókrémet), hogy a kezem mindig repedezett és kipirult legyen. Csuda jó.

Dobozolás megy - persze Örkény már ezt is megírta.
Vannak a kis hosszúkás dobozok a magányos tapétatekercseknek, aztán van a három darabos, meg a hatos, aztán van az a hosszú széles, amibe szintén három fér, meg van a tényleg nagy, amelyikbe tizenkettőt is bele lehet pakolni.

Margóvágó nincs.

Ma mégis leszámoltam a dobozolással. Még nem egészen világos a hogyan tovább, de azt már tudom, hogy ebből ennyi elég volt. Nincs harag, nincs durca, nincs hirtelen felindulás, egyszerűen csak elég volt.

- Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?
- De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.

Mit csináljak, az életem egy Örkény regény, de ha más nem is, akkor egy Egyperces novellafüzér mindenképp.