"Csak a magyarokkal vigyázz!" - kaptam a megszívlelendő tanácsot még otthon, a kijövetelem előtt. Igazán kíváncsi voltam, hogy mi igaz abból a sok rémtörténetből, amit a magyarok mesélnek az őket átverő honfitársaikról.

Kezdetnek egy magyar főbérlő, Zoli házában találtam szállást. Elmondott a londoni életről minden szépet és jót, bőségesen ellátott munkakeresési és életvezetési tanácsokkal, és még a bérleti kaució egy részét is elengedte (nem én kértem!), mondván, ha majd sikerült munkába állnom és kifizettek, akkor azt majd felé is pótolom.

Zoli már az első pillanattól több volt, mint gyanús. Mindez biztos csak a beetetés, csak várjuk ki a végét!
Teltek a hetek, a hónapok, mint kiderült, a többi magyar és nem magyar lakótárssal is hasonlóan bánt. A kauciót általában nem engedte el, de bizalmat szavazott mindenkinek, és jól tűrte a késedelmes kifizetést.
Egy páran át is vágták, szorult helyzetükben ígértek fűt-fát, aztán néhány heti tartozást maguk után hagyva örökre leléptek. Zoli ideges is volt, próbálta hívogatni őket, ám egy kis idő után rájött, jobb ha lenyeli a békát, nem éri meg erre több energiát pazarolni.

Rákérdeztem, miért teszi ezt, amire ő azt válaszolta, ez anyagilag neki még így is megéri. A pénz ugyan lassabban, de sokkal biztosabban folyik be. Tapasztalatból mondta, hogy általában a felgyülemlett tartozások is szépen visszacsorognak. A bérlői szeretnek nála lakni (pedig az ő házaiban se minden tökéletes), tovább maradnak és másokat is szívesebben invitálnak.

Több mint fél évet laktam a házaiban, ráláttam néhány trükkjére és ravaszkodására, de az emberekhez való bizalma töretlen maradt.
Közben számos magyar lakó- és munkatárssal találkoztam, akik meséltek a korábbi magyar főbérlős szállásaikról, magyar ügynökségekről és munkáltatókról. Csupa hajmeresztő, embertelen história, elalvás előtt senkinek sem ajánlanám.

Aztán változatosságra vágyva én is továbbálltam, és beköltöztem Takiéhoz, amit a legutóbb már leírtam. Íme, engem is utolért a magyar balsors, honfitársaimban nekem is csalódnom kellett.
Pedig előző este épp azt beszéltük közösen, hogy kit milyen negatív tapasztalat ért a magyarokkal kapcsolatban. "Nincs is még egy olyan nép, amelyik ennyire fúrná a sajátját" - mondta Fecó és látszott, hogy komolyan is gondolja.
Amikor másnap elkezdődött a balhé, eszembe jutott mindez, és láttam, hogy ők egyáltalán nem látják a párhuzamot. Ők ugyanis "azokról" a magyarokról beszéltek. Azokról, akik így tesznek, meg amúgy - de szerencsére mi kivételek vagyunk, mi átlátjuk mindezt, mi ilyet sosem tennénk.

Hmmmm.
Tisztára mint otthon. Vagyunk mi jók, és vannak ők, rosszak.
Hogy finoman fogalmazzak: egy nagy büdös lófaszt!

Szerintem csak mi vagyunk.
Magunkba kell nézni, magunkon érdemes dolgozni. Az önsanyargatás persze épp úgy nem visz előre, mint a hibák kivetítése másokra. De lassan már röhögnöm kellett, amikor hetek múltával  a legkisebb dologra is azt kaptam vissza, hogy ebben nincs igazad. Ha mindezt a sok "nincs igazad" állítást komolyan venném, akkor rájönnék, hogy egy jelentéktelen senki vagyok. Nem úgy, mint ők, akik mindent jobban tudnak. Esetleg elkezdhetnék harcolni, hogy bizony-bizony, ezt én tudom jobban.

Inkább azon vagyok, hogy megismerjem az igazságnak minél több oldalát. Feltételezem magamról és a többiekről, hogy bizonyos dolgokban tévedhetünk, mi több véleményünkön változtathatunk is. Ehhez nem kell más, mint figyelem és bizalom.
Ahogy Zoli is tette. Néha ugyan átverték, de összességében jól jött ki a dologból. Vele együtt már ketten vagyunk.

Ha a magyarok közül még valaki elkezd bízni, akkor ki tudja hova jut a világ?
Még az is lehet, hogy szebb lesz.