Majd' egy éve itt vagyok, és mindeddig ki nem tettem a lábam Londonból. Lutont és Gatwicket a periférián inkább nem számolom, mivel ezekből a kisvárosokból a reptereken kívül alig láttam többet.

Szóval, 11 hónap után eljött az idő és a megfelelő társaság, így aztán a hétfői Bank Holidayt kirándulásra szántuk.

Bandatagok

Kemények vagyunk (Richie és én)
A cél a countryside, vagyis az angol vidék tüzetesebb megismerése volt. Kezdetnek Otford, Shoreham és Eynsford nevű falvak környékét jártuk be. Ezek Kent megyéhez tartoznak, néhány kilométerre Londontól. A London Bridgenél vonatra pattanva bő félóra alatt Otfordban voltunk, onnan meg vitt a lábunk, amiért nehezteltünk is rendesen. Nagyvárosi eltespedt emberként maximum a buszmegállóig vagy a metróig kellett eddig gyalogolni, de hogy egy 13 km-es távot saját lábon...

Kilencen vágtunk neki az útnak, és az általános isklolás osztálykirándulások szellemében a vonatra ülve rögtön elkezdtük felélni a szendvicseinket. Aztán a vonatról leszállva jött a következő civilizációs akadály: a caféshop. Még a peronról sem sikerült lesétálni, a társaság egy része rögtön feltöltekezett forrókávés papírpoharakkal, amiket az első kilométereken kapaszkodóként lehetett szorongatni. A kávéspohár, mint a városi civilizáció utolsó fogódzkodója adott még némi reményt, hogy csak lesz itt egy mikrobusz, egy sífelvonó vagy legalább egy mozgójárda, de a kegyetlen valóság az csak a természet maga.

Vakítóan zöld

Végigcaplattunk Otfordon miközben egymást próbáltuk instruálni, le ne maradjunk bármi egzotikumról. Így a következő felkiáltások hangzottak el: "Virág jobbra!", "Birkák balra!", "Madárcsicser felülről!". Majd a faluból kiérve menthetetlenül a dimbes-dombos természet fogadott bennünket, ráadásul a megkésett angliai tavasz hangulatával. Vadító zöld volt minden, a fák levelei szinte vakítottak. Ilyet nálunk csak tavasz elején lehet látni, amikor frissen borul zöldbe a természet.

Kántriszájd

Aztán jött, amire egyikünk sem számított. A falut már jóval magunk mögött hagyva, a földúton gyalogolva a pusztában egy tanyához értünk, ami leginkább egy kisebb szerelőcsarnokhoz hasonlított. Nyilván valamiféle munkahely és elhagyatott szállás is egyben, de hogy miért volt az oldalának támasztva egy gigantikus Bon Jovi turnéposzter, az rejtély. Ettől az élménytől mindannyan feldobódtunk, innentől már nem éreztük annyira elveszettnek magunkat. Lám-lám, a civilizáció végül mégis győzedelmeskedik a vadul burjánzó természet felett, és a jövőben már nem kell ilyen túrákkal fárasztani magunkat!

Kerítéslépcső
Azt mondjuk érdemes tudni, hogy Angliában minden talp alattnyi föld magántulajdonban van, úgyhogy kirándulgatni sem olyan egyszerű. Az útak néha elkerített területek között vezetnek, amik időnként annyira keskenyek, hogy két ember kényelmesen már nem férne el rajtuk. Ez egyébként nem olyan zavaró, hozzátartozik a hely szelleméhez. A kerítések gyakran egészen alacsonyak, sokszor csak az elcsatangoló birkák miatt vannak. Néha egy kis tábla is hirdeti, hogy "Vigyázat, a kihúzott drótba áram van vezetve!". - Ezt mi is csak az után vettük észre, hogy többen megfogtuk és nekitámaszkodtunk, meggyőződve arról, hogy ott bizony semmiféle áramveszély nincsen. Ez esetben miért írták ki? Vagy nem is nekünk, hanem a birkáknak írták? Újabb megválaszolatlan kérdések.

Ugyanilyen szórakoztató volt a fakerítések közti lyukakon átmászni, amelyekhez (szintén az állatok miatt) kis falépcsőt is mellékeltek. Aki esetleg biciklivel vágott neki az útnak, az ilyenkor kénytelen a feje fölé emelni a bringáját.

Sárga boldogság

Smaragdváros felé

Az ebédet félúton, Shorehamben költöttük el. Kedves hangulatos falu, tele hozzánk hasonló túrázóval. Beültünk egy családi kertbe, ami a szemközti pubnak volt a kerthelyisége - bár én sokáig nem voltam ebben olyan biztos. A kb. 40 m²-es elkerített zöld placc ugyan tartalmazott napernyős kerti asztalokat, de az egyik sarkában egy rózsaszín vizilovas gyerekmedence volt, a bejáratnál pedig szakadt rongyok és ruhák száradtak. Így jogosnak tűnhetett az az érzés, hogy mi most valójában magánlaksértést követünk el. Hamarosan jöttek további vendégek is, így a bűntudatom megoszlott és már nem feszélyezett annyira.

A kiszolgálást valóban egy család végezte, kedvesen, bár szemmel láthatóan kapkodva. Gondolom a Bank Holiday (otthon: háromnapos ünnep) miatt megugrott a vendégeik száma és most próbálták magukat utolérni.
Néhányan otthonról hozott szendvicseinket toltuk, de a többiek tisztességesen rendeltek. A menü a szokásos, Fish & Chips-szel az élen. Sült hal, sült krumpli - a többiek egyöntetű véleménye szerint itt se jobb, mint máshol. Nem találkoztam még olyan rendes európai emberrel, akinek sikerült volna az angol konyhával megbarátkozni. Ehetőnek ehető, de a fűszerek, mi több az ízek általában véve hiányoznak.

A sövényen túl

A három falura eredetileg jutott volna egy palota, két kastély és egy római villa. Ezekből gyakorlatilag egyet sem sikerült közelebbről megnéznünk, mert vagy elkerültük, vagy felújítás alatt volt vagy pedig sokaltuk a belépőért kért fejenkénti 7 fontot. Ezt egyébként egyáltalán nem bántuk, az utunk így is tartalmas volt.

Az lovakrul
 

Ilyen állat pedig nincs

Kastélyok helyett viszont láttunk lovakat, kocka alakú birkákat, valamint eddig csak a Csillagok háborújából ismert bantákat. Gyanús, hogy ezeknek kisebb és kevésbé csavart a szarvuk, mint a Tatooinon élő rokonaiknak, de ezt betudtam helyi sajátosságnak.

Eynsfordba érve már mindannyian elfáradtunk, mi több a színünk is megváltozott. Én most tenyeres-talpas parasztként tengetem napjaimat, aki rámnéz, annak nem vitás, hogy egész nap a szántóföldön dolgoztam (lásd: redneck). Egy kissé készületlenül ért a tavaszi napsütés.
Én inkább a ködös, esős vidéki Angliára számítottam, semmint erre, de ha már így alakult, nem bánom.
 

Torony- és egyébiránt