Nem lenne kedved leugrani Brightonba? - kérdezte Peti, miközben éppen a konyha felé zombultam, hogy magamhoz vegyem a reggeli kávémat. Jaja, persze, miért ne? De előtte még letudnám a délelőtti alvásomat, ha nem baj. Este ugyanis volt egy kis buli, ami alatt egy kissé megmihálylottam. (Na, ezt is most tanultam.)

Hátulról

Peti úgy gondolta, hogy nem várja meg a 40 éves kort, hanem 10-zel beelőzve már most vesz egy olyan autót, amivel boldognak érezheti magát. Így aztán az ő fekete Lotusával  vágtunk neki az útnak. Ha a kisebb kitérőket nem számoljuk (pl. kocsimosás, benzinkút), akkor röpke két óra alatt elértük célunkat, ami nem a közel 100 km-es táv miatt érdekes, hanem azért, mert Londonból kiverekedni magunkat egyáltalán nem olyan egyszerű.

Egy sportautónak nem a kényelmi funkciói az elsődlegesek. A csomagtartó minimális, max két személy utazhat, azok is, mint a bobversenyzők. Fészkelődni nincs sok mód, olyan az egész, mintha egy csőbe ülnénk bele - de aztán jöhet a száguldás.


Kolléga

Én persze végig lelkesen kattogtattam a gépemet, nehogy elszalasszak akár egyetlen pillanatot, amely érdemes az örökkévalóságra. Végre én is lehetek igazán kemény. Sajnos még nincs macsó napszemcsim, és a suhi melegítőre is még be kell ruháznom, de az ablakon kikönyökölés már egész jól megy.

Ráadásul, ahogy kiszálltam a kútnál nyújtózkodni, néhány lengyel turista meglátta a kezemben a gépet, és ők is felismerték a menő autóban rejlő lehetőséget. Megkérték, had fotózkodhassanak a Lotusszal. Gondolom, azt hitték, hogy igazi angolok vagyunk igazi angol sportkocsival. Pedig ha tudnák...
 

"Jo kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be
Nagykirály a hangerő
Melletted a szőke nő
Jo túráztatom a gépet a mutató kileng
Most a világ összes útja a mienk"

Bëlga - A gyaloglás vége