(A változatosság kedvéért ismét egy filmajánló.)

A képen látható kis robot már évszázadok óta kapargatja a szemetet és épít belőle egyre nagyobb kupacokat.

Amerika egyik nagyvárosában vagyunk, és a felhőkarcolók lassan eltörpülnek a szeméthalmok között. De Wall-E csak présel és pakol rendületlenül.
Idétlen robotteste ellenére ő az utolsó emberi(???) lény a Földön, de könnyen lehet, hogy a Földön kívül is. A hús vér emberek már évszázadokkal ezelőtt elhagyták, illetve kiszipolyozták a bolygót - az utolsó itt töltött éveikben pedig Wall-E-hoz hasonló takarítórobotokat használtak. Most a bolygó teljes egészében az övé, no meg a kis csápos csótánybarátjáé, aki jóban koszban követi őt.

Egyébként a munkák közti szünetekben Wall-E igazi musicalrajongó. Nem tudja megunni a szemétből turkált XX. századi zenés-táncos videokazettát, amelyen még igazi emberek vallanak rózsaszín ködös szerelmet egymásnak, és távolodnak kéz a kézben a szűkülő a kameranyílásban.
Csótánybarát ide vagy oda, Wall-E is egy igazi társra vágyik.

És ekkor, 700 év után először űrhajó érkezik a Földre...

A Pixar és a Disney stúdiók közös produkciója igazi csemege. A gyerekek imádni fogják, a szülők úgyszintén, a számítógépes grafika rajongói ugyancsak, a hozzám hasonló filmes utalásokra és sci-fire gerjedő mozifanatikusok pedig teljesen le lesznek nyűgözve.
Egy emberek nélküli bolygón a beszéd szinte teljesen a háttérbe szorul, Wall-E inkább csak gügyörészik és nyekereg. A szemétkupacok és azok összetevői mind magukért beszélnek.

A Wall-E nem csak annyit mond, hogy a fogyasztói társadalom egy beteges és elvakult kultúra, ahol az emberek felelőtlenül felélik a saját környezetüket, hanem egy torz tükrön keresztül megmutatja azt is, hogy mi marad utánunk (belőlünk). Itt a mozi jóval túllép a jajjdejópofa! Wall-E is megmondta, hogy ne szemetelj közhelyes üzeneten, hanem hála a zseniálisan megírt és izgalmas forgatókönyvnek végig is viszi az abszurditásból induló és további még abszurdabb helyzetekbe ívelő történetet.

Talán a szemétpréselős múltam miatt vagyok elfogult, de tényleg baromi jó a film. A Disney utóbbi produkcióinál egyre gyakrabban látni, hogy képesek ironizálni saját magukon. Bár továbbra is gyártják a tömegeket vonzó családi mozikat, a szeretet mindent legyőző erejéről mesélnek, mégis a klasszikus és jólbevált eszközök mellett erőteljesen jelen van az abszurd humor.
Egyszerűen nyerítve kellett röhögnöm, amikor Wall-E kacatos raktárában többek között felbukkan egy falra szögezett díszhal, amely Bobby McFerryn hangján énekli a Don't Worry, Be Happy!-t. Ne legyenek illúzióink, ha az emberek után tényleg marad valami, akkor az valahogy így fog kinézni.

A történet természetesen nem hagyja cserben a gyerekeket, happy enddel végződik, de kicsit távolabbról, nem nehéz némi űrodüsszeiás párhuzamot felfedeznünk. A civilizáció (vagy akkor ezt most minek is nevezzük) új szakaszába lép, minden jobbra fordul, de valami azért mégse stimmel. Anélkül, hogy részleteket árulnék el, egy kicsit olyan ez, mint a Brazil című film elnyomott főhőse, aki álmaiban hatalmas szárnyakkal, szabadon suhan az égen. Ám valahol már az álmai is megnyomorítottak, mivel ezek a szárnyak vasból vannak. Igaz, ő már ezt észre sem veszi, neki ez a természetes.

A mozi végét pedig tessék szépen megvárni, nemcsak azért mert jólneveltek vagyunk, és megadjuk a tiszteletet az alkotóknak, hanem mert nagyon jó a Down To Earth című Peter Gabriel szám a film végén, valamint a poénok egy jelentős része a stáblistába van beleaplikálva. De tényleg.

Amúgy kifelé menet a teremből elszomorító volt azt konstatálni, hogy papírpoharakon és popcorn hegyeken keresztül kellett bukdácsolnunk.

Hol van ilyenkor Wall-E, hogy feltakarítsa a szemetet?