Ha van olyan, hogy könnyű és nehéz fizikai munka, akkor amit én csinálok, az kétségtelenül a büdös fizikai munka kategóriába tartozik. Néha ugyan rózsaillatú, de naponta csak egyszer érkezik csomag a virágkötészetről.
Itt kell megjegyeznem - minden irónia nélkül -, hogy ma a rózsatövisekkel a kesztyűn keresztül összeszúrkáltam a kezem, ami azért is meglepett, mert otthon már rég nem találkoztam olyan bolti rózsával, aminek normális, génkezeletlen tövisei lettek volna. A múltkor azt sem értették a virágboltban, miért keresem én a rózsán a töviseket. (Na ugye, hogy minden rosszban van valami jó.)

Jönnek a gurulós ketrecek, bennük a zsákokkal, amiket én hajigálok be a szemétprés szájába. Néha bútorlapok, vagy egész bútorok jönnek, amikhez nem kis ügyesség kell, hogy fel tudja emelni az ember, és úgy bepasszintani fölülről a présbe, hogy ne akadjanak fenn zuhanás közben. Nem is erő kell ehhez, hanem inkább ügyesség. Kezdem érteni a bútorszállító munkásokat, akik hatalmas terheket cipelnek, különösebb erőlködés nélkül. Ha jól alkalmazzák az emelés-lendítés technikáját, akkor egész nagy tömegek is megmozdulhatnak arra, amerre az ember akarja. Ha rosszul csinálom, akkor előbb-utóbb leizzadok, elfáradok, és még nehezebb lesz a további meló. Itt is megvan az arany középút.

Unatkozni nem nagyon lehet. Ha van egy kis idő, akkor lehet meditálni a szemétprés felett, és nézni, ahogy lassan eldeformálódnak a tárgyak. Van abban valami morbid és izgató, ahogy egy darab fa, vagy akár egy DVD-lejátszó elveszti az alakját, és összesimul a szemétkupaccal. Azt hittem, ezt majd megszokom, de még egy hónap után is tátom a számat a prés fölött.