Hát igen, egy borzalmas szójátékért képes vagyok még a blogot is újraindítani. Mondjuk az sem egy utolsó szempont, hogy újra Londonban vagyok, újra itt a nagybetűs ÉLET, ahogy azt a ballagáskor megígérték. Ezúttal társasozunk, méghozzá Izával, kivel mással, ha már úgyis itt ismerkedtünk meg, költöztünk haza, keltünk egybe.
És most bő két év után vissza. Londonba.

Na ennyi a felvezető, magyarázkodás még úgyis lesz elég. A történéseket úgy fogom lejegyezni, ahogy nekem jól esik, az időrendet is szabadon kezelem, a net is szakadozik, és tessék, most mégis magyarázkodom.

Szóval, Manchester United - Barcelona: 1:3. Az angolok ezt a döntőt szépen elbukták, én pedig átaludtam, hiszen nem nagyon érdekel a foci. Ráadásul kelnem kellett már hajnal 2 előtt, hogy beérjek 4-re a Wembley Stadionba, vagy ahogy itt hívják: Stadium (apropó: nem erről írt Széchenyi is egy könyvet?). A szurkolók kiszurkolták magukat, ettek, ittak, mulattak, hagytak maguk után alkohol, húgy és hányás szagot - de hát ilyen egy meccs, nem? Én pedig megyek szépen hajnal 4-re.
A Stadion pedig nagy, nem olyan nagy mint egy betonrépa, hanem még annál is nagyobb, amit már két távolodó univerzum közé kell elképzelni, de állítólag a Stratfordba épülő olimpiai csoda még ennél is nagyobb.

Nekem a Wembley jutott, azt mondták az Extramannél, hogy padlólapokat kell majd felszedni 12 órában, gondoltam, csak a gyep, az a szép zöld gyep, az fog nagyon hiányozni. De nem, a pálya füvéhez hozzá sem nyúlhattunk, ehhez képest a VIP termek szőnyegéhez már annál inkább. Hát igen, ez egy akkora komplexum, hogy már a VIP teremből is több jut, és hiába vannak szépen leszőnyegezve, arra külön céget szerződtettek, hogy az eredeti csilivili padszőnyegekre ráhúzzanak még egy ideiglenes réteget. Hogy minek? Hát én azt nem tudom, de van az a pénz. Biztos valamelyik helyi stylist megálmodta, hogy nem jó az eredeti színvilág, egy Bajnokok Ligája rendezvényre külön összeállítás kell.

Szóval, van egy ilyen csoda, kb. mint a kétoldalú ragasztó, csak hálós, amivel befedik az egész  termet, és arra ragasztják az ideiglenes kárpitot. Mi pedig hajnal 4-re járó külföldi munkaerő (litván, orosz, spanyol, lengyel, magyar, új-zélandi) szépen föltépkedjük a kárpitot, utána pedig alatta a kétoldalú réteget. Nyoma szinte alig marad, ha pedig végigmennek rajta egy takarítógéppel, akkor végképp semmi. Amikor húzzuk, tépkedjük, egyedül és párban, akkor úgy nézünk ki, mint a part menti halászok, akik most vonják be a feszülő hálót, csak a miénkben nem ficánkolnak halak. Alig pár négyzetkilométernyi felület, 4-től 4-ig, és még a következő brigádnak is marad rendesen. Ők déltől nyomják éjfélig.

Ez volt az egyik legkegyetlenebb melóm, most fáj mindenem, a combom, a hátam, a karom és még az ujjaim vége is. Csoda, hogy mindezt le tudtam gépelni.

Ez csak egy nap volt, amúgy a Joseph nevű cégnél nyomom hétköznap, de ez már egy másik történet.