Több mint másfél hete újra itthon — azóta hanyagoltam is a blogot.

A hazaköltözés megtörtént, a futár hozta is utánam a csomagokat, lényegében sértetlenül, bár elég rizikós volt, ahogy a cuccokat egymásra pakolta. Csak azért nem szóltam, mert az enyémek kerültek fölülre, azt meg, hogy a többiekével mi lett, inkább nem akarom tudni.

A búcsúzkodások is megtörténtek, fájdalmas és vidám pillanatok, munkahelyen és baráti körben, asszem nem hagytam ki senkit. Persze volt, hogy valaki nem tudott eljönni, de a kapcsolat azzal is megvan, aggodalomra semmi ok.

Az utazás előtti napon ágyban, párnák közt, így az utolsó londoni séta majdnem kimaradt — egy kis torokfertő és levertség, amiből jutott még itthonra is, de nekem legalább nem hazai, hanem afféle menő nyugati cuccom volt. Este még hivatalos voltam druszámra, Józsefre és az összes testvérére, mi tagadás lázas állapot ide vagy oda, ezt a Webber musicalt kár lett volna kihagyni. Köszönöm Iza!
Állítólag a hazai, Madáchban játszott változat már nem ennyire jó, de én szkeptikus vagyok, erről majd magam fogok meggyőződni.

Aztán reggeli indulás a Victoriáról. Buszozásból ez volt az utolsó, nem mintha nem akarnék már utazgatni, de most ez a kirándulás magasra tette a lécet. Hogy hogyan s miért, arról nem kívánok szólni, legyen elég annyi, hogy fizikálisan egész jól bírtam és épségben hazaértem. Itthon — az ideiglenesen állomásozó — Guffy barátom várt, aki segített a Népligettől hazacuccolni, majd pár nappal később ő is visszatért a ködös Albionba.

Ott egyébként már hetek óta tavasz, 10-12 fok a minimum, itthon meg sapka-sál-nagykabát — talán épp ma kezdett el egy kissé melegedni.
A közérzetem egyébként jó, nincs az a fura érzés, mintha UFO lennék és úgy szemlélődnék az utcán. A karácsonyi sokkot már kihevertem, sőt talán egy kicsit túl is húztam magam, úgyhogy most minden szép és jó.

Jó itthon lenni.